Rovatunkban a hazai esküvőszakma legjobbjait kérdezzük a saját esküvőjükkel kapcsolatban. Ezúttal Landesz Katalin esküvőszervező, a Hungarian Wedding Gala egyik alapítója válaszolt 5+1 kérdésünkre. 

1. Hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

Az egyetemen ismerkedtünk meg. Első éves zöldfülűként ismertem meg őt már szeptemberben és akkor még nem tudtam, hogy életre szóló kapcsolat lesz a miénk. Nagyon jóképűnek találtam és emellett nagyon udvarias, jól nevelt fiú volt, akire már akkor is fel lehetett nézni. A humora és az érzékenysége pedig végképp levett a lábamról. (Verseket is írt akkoriban, természetesen hozzám is, az egyik az esküvői meghívónkon is szerepelt). A géptan rajztudásáról nem is beszélve 🙂 Többször megmentette az “életemet” és a leendő diplomámat azzal, hogy helyettem rajzolt meg néhány beadandót és a zh-kra, vizsgákra nagy türelemmel készített fel. (Élelmiszer-ipari mérnöknek készültünk mindketten).

Az esküvőt egy 10 éves kapcsolat előzte meg, vidám és laza egyetemi évekkel, néhány év távkapcsolattal a karrierünk kezdetén, majd együttéléssel, összeköltözéssel szolgálati lakásban, albérletben, több városban, mielőtt végképp összekötöttük az életünket.

 

2. Ha 5 szóval kellene jellemezned, milyen volt az esküvőtök?

Vidám, különleges, mulatós, laza, szeretettel teli.

3. Mi volt a legszebb, legemlékezetesebb élményed az esküvőtökön?

Hű, ez nehéz kérdés. Nem csak egy emlékezetes pillanat, élmény volt, hanem számtalan. Kezdve azzal, hogy a családunk akkoriban ezer szállal kötődött a fogathajtáshoz, a fogathajtó sporthoz, nagybátyám és unokatestvéreim igazolt fogathajtóként versenyeztek. Jómagam fogatbíróként, sportegyesületi elnökként, versenyszervezőként szintén a versenyek állandó résztvevője voltam, leendő férjemet is „belerángattam” ebbe a hobbiba és segédhajtóként versenyzett a családtagjaimmal.

Ebben a nagy „fogathajtó családban” zajlott az életünk, így egyértelmű volt, hogy a fogathajtó barátainkat magunk körül szeretnénk látni az esküvőnkön is.

Többen felajánlották, hogy versenyfogataikkal vennének részt az esküvőnkön, hogy csodás és stílusos, hozzánk illő „bevonulásunk, megérkezésünk” legyen. Így 10 magyar versenyfogattal érkeztünk vendégeinkkel a polgári szertartásunkra (3  négyesfogat és 7 kettesfogat vonult végig a házunktól a helyi kastély parkjáig). Számomra az egyik legemlékezetesebb érzés, élmény az volt, amikor láttam a fogathajtókat, a fogatokat kamionokkal az ország minden részéről megérkezni hozzánk, mint ahogy a neves versenyekre érkeznek és ugyanolyan komolyan készültek erre az útra, mint életük nagy versenyeire (lovászokkal, díszkocsikkal, díszszerszámokkal). Jóleső és szeretetteljes érzés volt.

Hasonlóképpen nagy élmény volt a lakodalomban a barátainkat, a rokonainkat és a fogathajtó sporttársainkat együtt mulatni látni és érezni a minden irányból felénk áradó szeretetet, hogy csak miattunk jöttek el és fontosak vagyunk nekik.

Ezt az érzést a mai napig fel tudom idézni és gyakran mesélek róla a pároknak, akiknek az esküvőjét szervezem, hogy tudják, milyen jó dolgok várnak rájuk a nagy napjukon és merjék megélni ezeket az érzéseket, ezekre figyeljenek. A párommal kapcsolatos legcsodásabb élmény pedig az esküvőnk napján az ő gitárjátéka volt a szertartásunkon, Presser Hűségdalát játszotta el nekem térden állva a gyerekkori összematricázott gitárján, amelyhez ezer emlék és érzés fűzte. Ez ugyan nem volt számomra meglepetés, de abban a pillanatban nagyon megható volt érezni, hogy ezt csak miattam és nekem teszi.

A buli reggel 8-ig tartott, napsütésben még táncoltunk, ez is örök emlék marad számomra

4. Mitől féltél/izgultál a leginkább a nagy napon?

Akkoriban még nem esküvőkkel foglalkoztam, marketingesként és rendezvényszervezőként dolgoztam, így az esküvő napjának lebonyolításától tartottam kissé. Nem volt – sajnos – esküvőszervezőnk, 15 éve ez még kuriózumnak számított, különösen vidéken.

Magam szerveztem meg a napot, ismerősök ajánlására hagyatkozva választottuk ki a szolgáltatókat és a helyi adottságokat igyekeztünk kihasználni. Férjem egyik legjobb barátja, Bogdán Levente volt a ceremóniamesterünk, aki akkoriban még nem ezzel foglalkozott, de jó humorú színpadi emberként bíztunk a tudásában.

A kisvárosban, ahonnét származom, nem volt egyszerű megoldani a sok vendég elszállásolását, utaztatását, talán ez okozta a legtöbb fejfájást.

A másik nehézség a polgári szertartás kültéri lebonyolítása volt, mivel a városban még nem volt előtte kihelyezett szertartás és az anyakönyvvezetőnk nagyon félt tőle, bonyolultnak gondolta a körülményeket és az igényeinket. Így a fél város kivonult megnézni minket és a fura esküvőnket. 🙂

Természetesen tökéletesen sikerült ez is és a fő érvem a nagy létszám (160 fő) elhelyezhetőségén kívül az volt a szabadtér mellett, hogy a lovak és hajtóik is részt vehessenek a szertartásunkon, így körbeálltak minket a fogatokkal az igen kimondásakor. Attól nem tartottam, hogy nem lesz jó hangulat, bíztam nagyon a társaságban.

Valódi forgatókönyvünk nem volt, akkor még nem tudtam, hogy ez milyen nagy segítség, így a torta egyszer csak landolt a főasztalon, mivel egyszerűen a buli hevében nem tudtam megmondani az étteremvezetőnek, hogy mikor hozzák be. 🙂

Édesanyám virágkötő, virágüzlete van, így a dekoráció miatt nem kellett, hogy fájjon a fejem, de amiatt aggódtam, hogy anyu a hajnali kelés és a dekor elkészítése miatt hogy érzi majd magát az esküvőnkön.

Még egy izgulni való volt, mégpedig, hogy a fodrászomhoz nekem kellett elmennem és csúszás volt az aznapi programjában, így ültem menyasszonyként a többi frizurára váró hölgy között és izgultam, hogy el fogok késni a saját esküvőmről. Végül hajcsavarókkal robogtam haza a sminkeshez, majd vissza a fodrászhoz a befejezésre és szó szerint úgy estem be a férjem mellé a kocsiba, hogy indulhassunk a fotózásra (semmi nyugis készülődés, szép fotók, first look stb.).

Ő rám nézett és azt mondta: “De szép vagy!” Én pedig nem értettem, miért mondja, annyira elfelejtettem a nagy rohanásban, hol is vagyok és hogy is nézek ki ma.

Mindig elmesélem ezt a sztorit a menyasszonyoknak okulásul, hogy hívjuk a menyasszonyhoz helybe a fodrászt és a sminkest és ne legyenek ilyen kockázati tényezők.

5. Volt nyitótánc?

Volt nyitótánc, de őszintén megmondom, nem emlékszem a zeneszámra. Lassú szám volt, az biztos és nem volt koreográfia, ez sem volt még szokás akkoriban. Arra viszont emlékszem, hogy háromszor raboltak el a menyasszonytánc alatt, egyszer egy ablakon is „kidobtak” és egy autóban landoltam öt kézen átjutva, menyasszonyi ruhában. 🙂 Sőt, nálunk a vőlegényt is elrabolták.

+1: A saját esküvődből okulva mit tanácsolnál azoknak a pároknak, akik éppen esküvő előtt állnak?

Amit egyébként is gyakran tanácsolok: éljék meg a pillanatokat, mert a nap nagyon gyorsan elrohan, szinte észre sem veszik és próbálják meg kihozni belőle a legtöbbet a maguk számára. Élvezzék az őket körülvevő szeretetet, ne féljenek a „szerepléstől”, hiszen a szeretteik, barátaik között lesznek, előttük nem „fellépni” kell, hanem élvezni a társaságukat és a fényt, ami ilyenkor a párra vetül.

Azokat hívják meg az esküvőjükre, akik számukra igazán fontosak és akik között feszélyezetlenül, felszabadultan tudnak majd ünnepelni.

A bakikra pedig emlékezzenek mosolyogva (pl. az én tortás sztorim 🙂 ), aznap már ne foglalkozzanak velük, hagyják másokra a feladatokat. A szervezés során érdemes tisztázni a szülők szerepét, feladatait, vállalásait, hogy ezekből ne legyenek félreértések, családi perpatvarok, amik megkeseríthetik a csodás szervezési időszakot, hiszen a mi nagy napunk legalább olyan fontos számukra is, mint nekünk. Az esküvő akkor tökéletes és boldog, ha az egész család ünnepe lehet.

Esküvőfotók: Polyák László, Műtermi fotók: Sós Eszter

Kattints ide és nézegess olyan Daalarna ruhás esküvőket, amelyeket Landesz Katalin szervezett. Nézd meg ide kattintva a rovat korábbi interjúit a hazai esküvőszakma legjobbjaival!