A Daalarna lassan huszonöt éve kíséri a menyasszonyokat életük egyik legfontosabb napján, ez az év azonban Benes Anita számára is egészen új, személyes fordulatot hozott: lánya, Sára menyasszony lett. Az előttük álló hónapokban közösen álmodják meg Sára menyasszonyi ruháját, miközben az esküvő minden részlete új, mélyebb, személyesebb jelentést kap.
Új sorozatunkban ezt a különleges anya-lánya utazást követjük végig, az eljegyzés pillanataitól egészen a nagy napig. Az első részben az eljegyzés történetéről, az első érzésekről és arról beszélgettünk Anitával és Sárával, milyen megélni azt, amikor egy esküvő már nemcsak a Daalarna világának része, hanem a saját családjuk történetévé is válik.
Sára, nemrég egy igazán különleges mérföldkőhöz érkeztél az életedben. Hogyan történt az eljegyzés?
Sára: Egyszerre volt varázslatos, megható és teljesen felfoghatatlan. Olyan érzés, mintha egyetlen pillanat alatt megváltozott volna az életem, miközben minden ugyanolyan maradt. Nehéz ezt szavakba önteni.
Az egész történet ráadásul kifejezetten vicces visszagondolva, mert egyáltalán nem számítottam az eljegyzésre. Zsomborral már több mint öt és fél éve vagyunk együtt, és az elejétől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy együtt képzeljük el a jövőt. A kérdés sosem az volt, hogy össze szeretnénk-e házasodni, hanem csak az, hogy mikor. Én akár már egy év után is boldogan igent mondtam volna neki, ő azonban mindig azt mondta, várjuk meg, amíg befejezzük az egyetemet és a mesterszakot, amit végül teljesen elfogadtam. Azonban miután lediplomáztam, szép lassan megváltozott Zsombor hozzáállása az esküvőhöz. Ha szóba jött a téma, minden alkalommal azt mondta, hogy a házasság még túl felnőttesnek tűnik számára, és szüksége van még egy kis időre. Ezt egy fél év után megelégeltem, és megkértem, hogy mondjon legalább egy idősávot, hogy mikor történhet meg a lánykérés. Erre ő, egy kicsit pánikolva, azt válaszolta: “Az elkövetkező öt-tíz évben biztosan.” Nem tudtam megérteni, hogy miért lett hirtelen ilyen ijesztő számára az esküvő, de megpróbáltam elfogadni, és így is szeretni. Utólag derült ki, hogy valójában ekkor már több, mint egy éve szervezte az eljegyzést – már készülőben volt a gyűrű – és csak azért mondott ilyen nagy idősávot, hogy nehogy gyanút fogjak. Utólag elmesélte, hogy egyszer megemlítettem neki, hogy jó lenne ha valódi meglepetés lenne számomra a lánykérés. És ő ezt nagyon komolyan vette.
Egy hónappal az ominózus „öt-tíz éves” kommentje után Finnországba repültünk. Ez az út már évek óta álomnyaralás volt számomra, mert mindig is nagyon szerettem volna látni az északi fényeket. Az út csodálatosan sikerült, Zsombor minden napra szervezett valamilyen programot: hómobilozást, rénszarvas- és kutyaszánozást, Télapó-látogatást. Az eljegyzést az út második napjára tervezte, egy túra közben.
A túra útvonala mesebeli volt. A fákon több méternyi hótakaró ült, és minden lépésünk alatt ropogott a frissen esett hó. Zsombor később azt mesélte, hogy amikor elkezdtem áradozni arról, mennyire gyönyörű a táj, akkor tudta, hogy ez lesz a megfelelő pillanat. Viszont szeretett volna találni egy olyan helyet, ahol teljesen kettesben lehetünk, ezért megkért, hogy térjünk le az ösvényről, és fedezzük fel a másfél méteres, érintetlen szűzhavat.
Végül Zsombor talált egy gyönyörű, eldugott kis dombot, ahol megálltunk pihenni. Ekkor fogta meg a kezeimet, és elkezdte mondani azt a kis beszédet, amit előző este írt nekem, miközben én mit sem sejtve aludtam. Csak akkor fogtam fel, hogy mi történik, amikor letérdelt, és elővette a gyűrűt. Teljesen sokkban voltam. Egyszerűen nem értettem, mikor történt az a fordulat, hogy az „öt-tíz évből” hirtelen lánykérés lett. Mindig azt képzeltem, hogy majd észreveszem rajta, ha izgul, vagy ha titokban valamit tervez. Ehhez képest aznap, minden apró akadály ellenére, annyira nyugodt volt, hogy tényleg semmit sem sejtettem.
Miután kimondtam az igent, rögtön megkértem, hogy üljünk le, és meséljen el mindent. Egy pillanatig attól féltem, hogy talán az elmúlt hónapok sok kérdezgetésével valahogy ráerőltettem az eljegyzést. De megtudtam, hogy csak nagyon ügyesen félrevezetett, és közben már a szüleimnél is járt, hogy megkérje a kezemet.
Az a pár óra, amit az eljegyzés után kettesben, a hóban ülve töltöttünk és mindent elmesélt, talán a legvarázslatosabb pillanat volt számomra.
A legtöbbet az jelentett, hogy mennyi gondolatot, figyelmet és szeretetet tett ebbe a néhány napba. De azt hiszem, másnap reggel lettem igazán legboldogabb, amikor végre teljesen felfogtam, mi történt.
Emlékszem, reggel hatkor kivetett az ágy, és képtelen voltam visszaaludni az örömtől.
Valahol nagyon viccesnek találom, hogy eredetileg éppen a különleges északi fények miatt utaztunk oda, és végül pont azt nem sikerült látnunk. Mégis ettől talán még kedvesebb számomra az egész történet. Szeretem, hogy abban a pillanatban annyira boldogok voltunk, hogy egyszerűen eszünkbe sem jutott semmi más – még az sem, amiért eredetileg odamentünk. És végül sokkal többet kaptam ettől az úttól.
Úgy tudom, az eljegyzési gyűrűd története is különleges.
Sára: Így van. Mindössze annyit említettem Zsombornak korábban, hogy nem szeretnék klasszikus eljegyzési gyűrűt egyetlen központi kővel, mert az nem igazán illik az ízlésemhez. Én ezalatt igazából csak arra gondoltam, hogy jobban tetszenek az apróköves, díszesebb gyűrűk. Zsombor azonban ennél jóval komlyabban vette a feladatot, és végül egy teljesen egyedi gyűrűt tervezett nekem. Felkeresett egy magyar ékszertervezőt, készített egy inspirációs rajzot arról, milyen formát képzel el, majd közösen dolgozták ki a végleges tervet. És szerintem csodálatos lett. Ami számomra talán a legmeghatóbb részlet, hogy a gyűrűbe került ametisztköveket évekkel korábban együtt bányásztuk Ausztriában egy kirándulás során. Zsombor ezeket végig megőrizte, majd később elvitte az ékszertervezőhöz azzal, hogy szeretné, ha ezek a kövek kerülnének a gyűrűbe.
Az egészben az érintett meg a legjobban, hogy mennyi szeretet, figyelem és türelem volt minden egyes részlet mögött.
Sára, a ruháddal kapcsolatban is ilyen határozott elképzeléseid vannak?
Sára: Érdekes módon inkább azt érzem, mintha most visszacsöppennék egy régi szerepbe. Gyerekkoromban teljesen természetes volt, hogy részese vagyok a Daalarna világának. Kisgyerek koromban a szabad délutánjaimat a műhelyben varrogatva töltöttem, gimnázium alatt meg minden évben elkísértem a csapatot a kampányfotózásokra modell vagy aszissztens szerepben, segítettem eladóként a New York-i illetve a London-i Bridal Week-eken, és a bemutatókon is felléptem vagy szervezői háttérszerepet vállaltam. Amikor még otthon éltem, szinte minden kollekció születését végigkövettem, és természetesen mindig volt véleményem is. Megmondtam, hogy melyik csipke tetszik, melyik virág, vagy éppen hova kerüljön egy rózsa – még akkor is, ha utólag visszagondolva nem biztos, hogy az volt a legjobb helye. (Nevet.)
12 éves koromig versenyszerűen RG-ztem, amire Mami készítette a fellépőruháimat is, és azok tervezése mindig közös élmény volt. Gyerekként természetesen azt éreztem, hogy nekem vannak a legszebb fellépőruháim, ami csodálatos érzés volt.
Aztán, amikor külföldre költöztem és elkezdtem a kutatói munkámat, egy kicsit eltávolodtam ettől a világtól. Most viszont, hogy a saját esküvőmre készülünk, valahogy újra visszatalálok hozzá. Csak most már egészen más szerepben.
Olyan, mintha egyszerre nyúlnék vissza a gyerekkoromhoz, miközben egy teljesen új, felnőtt fejezet is elkezdődik az életemben.
Az esküvői ruhám tervezését is közösen képzeltük el. Először szeretnék minél több Daalarna ruhát felpróbálni, hogy lássam, milyen fazonok állnak igazán közel hozzám. Utána pedig majd együtt utazunk Párizsba, hogy kiválasszuk azokat az anyagokat, amelyekből a ruhám fog készülni.
Anita: Számomra ez azért is különleges folyamat, mert a ruhatervezésnél az anyagválasztás legalább annyira meghatározó, mint maga a fazon. Egy csipke vagy egy különleges textúra nagyon sok mindent el tud dönteni: meghatározza a ruha karakterét, a sziluett hangulatát, sőt azt is, hogyan mozog majd az anyag a testen.
Sára: Mami minden szezonban elmegy megrendelni az új kollekciók csipkéit és anyagait, én pedig idén vele tartok. Ez most egészen más lesz, hiszen együtt választjuk ki azokat az anyagokat, amelyekből az esküvői ruhám készül.
Anita: A Première Vision Paris éppen ezért fontos része ennek a folyamatnak. Különösen megható, egyben kiváltságos dolog, hogy a nemzetközi divat- és textilipar egyik meghatározó szakmai eseményére együtt látogathatunk el. Itt már jóval azelőtt találkozhatunk a következő szezon anyagaival, színeivel, felületeivel és technológiai újdonságaival, hogy azok a kész kollekciókban megjelennének. Ilyenkor nem egyszerűen „szép anyagokat” választunk: azt is figyeljük, milyen irányok formálják majd a következő szezont, és ezekből mi az, ami igazán illik a Daalarna világához, és most Sárához.
Sára: Ha belegondolok, hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ezt az egész folyamatot vele élhetem át.
Milyen érzés, hogy az édesanyád a tervező? Megkönnyíti vagy inkább megnehezíti a ruhaválasztást?
Sára: Számomra ez egyértelműen áldás. Annyira bízom Mami ízlésében, hogy még hétköznapi ruhát sem nagyon veszek anélkül, hogy kikérném a véleményét. Egyszerűen tudom, hogy mindig meglátja azt, ami igazán különleges. Éppen ezért egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy ő tervezi majd az esküvői ruhámat. Ez annyira természetes, hogy igazából soha nem is gondolkodtam más lehetőségen.
Ahogy gyerekként ő készítette a fellépőruháimat, úgy most is teljesen egyértelmű számomra, hogy az esküvőmön is az ő ruháját viselem.
Anita, benned milyen érzések kavarognak most az esküvő kapcsán? Tervezőként és édesanyaként is egészen különleges helyzetben vagy.
Anita: Érdekes volt most hallgatni Sárát, mert számára ez a világ tényleg annyira természetes, mint a levegővétel. Nekem viszont ez a munkám. Huszonöt éve esküvők vesznek körül, menyasszonyokkal dolgozom, ruhákat tervezek, és azt hittem, már mindent tudok erről az időszakról. De attól, hogy most ennyire személyessé vált, hirtelen egészen más jelentést kapott minden.
Őszintén szólva most életemben először érzem igazán, milyen esküvőre készülni. Még a saját esküvőmre sem készültem ekkora izgalommal.
Amióta Zsombor eljött hozzánk, és megkérte Sára kezét, úgy érzem, elindult egy hosszú utazás. Talán nem is akkor kezdődött, hanem huszonöt évvel ezelőtt, amikor megszületett, abban a pillanatban vált valósággá, hogy egyszer valóban eljön ez a nap. A mai napig nehezen beszélek róla könnyek nélkül. Néha tényleg azt érzem, mintha egész életemben erre készültem volna.
A gyermekeim születése után ez a következő nagy mérföldkő az életemben. Mert számomra az esküvő mindig is sokkal több volt egy gyönyörű ünnepnél. Miközben ez a hivatásom, és ruhákat tervezek, mindig tudnom kellett magamnak is megfogalmazni, hogy miért ennyire fontos mindez. Miért kerül ennyi szeretet, figyelem és energia egyetlen ruhába.
Arra jutottam, hogy a menyasszonyi ruha valójában egy szimbólum. Egy jelkép. Annak az ünnepnek a jelképe, amikor két ember és két család összekapcsolódik. Számomra ez az egyik legfontosabb családi ünnep, amit az ember átélhet.
És most először nem kívülről figyelem ezt. Azt hiszem, az esküvő az a pillanat, amikor igazán megérted, hogy a gyermeked felnőtt. Nem a tizennyolcadik születésnapján. Nem akkor, amikor külföldre költözik vagy egyetemre megy. Azok is fontos állomások, de valahogy még mindig a gyereked marad.
Az esküvőben van valami végérvényes szépség. Nem az elengedésről szól, hiszen ugyanúgy az életed része marad. Inkább arról, hogy már valaki más lesz számára az első. Hogy létrejön egy új család, és te szeretettel átadod őt ennek az új életnek.
Talán ezért ennyire megható számomra ez az egész.
És érdekes módon pont ezért kezdtek el engem is foglalkoztatni azok a részletek, amelyekről korábban elsősorban szakmai szemmel gondolkodtam. Milyen lesz a hangulat? Milyen színek vesznek majd körül minket? Milyen érzést szeretnénk megteremteni? Ezek már nem pusztán esztétikai kérdések, hanem mind annak az érzelemnek a részei, amelyet szeretnénk megőrizni erről a napról.
Sára: Ahogy téged hallgatlak, most jövök rá, hogy neked és nekem mennyire más oldalról szól ez az egész. Én a lánykérés előtt őszintén nem is tudtam, milyen érzéseket indít el egy eljegyzés vagy egy esküvő. Azt hittem, a legszebb pillanat maga a lánykérés lesz. Aztán kiderült, hogy utána kezdődött valami egészen új.
Az egyik legmeghatóbb emlékem például az, amikor Zsomborral elkezdtük felhívni a családunkat és a barátainkat, hogy elmondjuk: eljegyeztük egymást.
Ahogy sorra gratuláltak, velünk örültek, sokszor együtt sírtunk a telefonban… akkor értettem meg igazán, hogy ez nem csak kettőnkről szól.
Most pedig már azt várjuk a legjobban, hogy az esküvőnk napján egy helyen lesz mindenki, akik a legközelebb állnak hozzánk. A családunk, a gyerekkori barátaink, az egyetemi és munkahelyi barátok, azok az emberek, akik végigkísérték az életünket. Mivel nagyon sok országban éltünk, a szeretteink szó szerint a világ minden tájáról érkeznek majd. Talán életünkben ez lesz az egyetlen alkalom, amikor mindenki egyszerre ott lesz velünk.
És tudod, amikor azt mondod, hogy neked ez egy kicsit az elengedésről is szól… én ezt teljesen másként élem meg. Én egyáltalán nem érzem azt, hogy el kellene engednünk egymást. Te ugyanúgy a Mamim maradsz, ugyanúgy része leszel az életemnek. Nekem ez inkább a szerelmünk ünnepe. Annak az ünnepe, hogy megtaláltuk egymást, és ezt azokkal oszthatjuk meg, akiket a legjobban szeretünk.
Persze szeretném, hogy minden gyönyörű legyen – a ruha, a virágok, a dekoráció –, mert ezek megadják az ünnep méltóságát. De közben egyre inkább azt érzem, hogy ezek csak a keretet adják.
A lényeg az, hogy ott leszünk azokkal, akik a legfontosabbak számunkra.
Anita: Azt hiszem, ebben van közöttünk a legszebb különbség. Te valóban a jövőt ünnepled, én pedig közben egy kicsit a múltat is. Én azt az utat látom magam előtt, amit együtt megtettünk idáig, te pedig azt, ami most kezdődik előttetek.
És talán éppen ettől lesz ez az esküvő ennyire különleges számunkra. Mindenki ugyanazt az ünnepet éli meg, mégis egészen más jelentést hordoz. Neked a közös élet kezdete, nekem pedig annak a csodája, hogy végignézhettem, ahogy a kislányomból olyan nő lett, aki készen áll erre az új fejezetre. És azt hiszem, ez a kettő együtt adja majd ennek a napnak az igazi szépségét.
