5 felejthetetlen esküvői filmjelenet nyomában

Amikor eszembe jutott az ötlet, hogy filmes esküvőket – és ikonikus menyasszonyi ruhákat – mutassak be nektek a Secret Stories-on, megijedtem kicsit, hogy mennyi valóban színvonalas alkotást találni ebben a témában. Aztán rövid kutakodás után meglepődtem, hogy milyen sok nagyszerű, de legalábbis rendkívül szórakoztató film van, amelynek az esküvő részben vagy teljesen a témája. Íme 5 felejthetetlen esküvői filmjelenet!

Diploma előtt (1967)

Mike Nichols filmklasszikusa a fiatal fiút elcsábító középkorú Mrs. Robinsonról a mai fiataloknak talán már nem biztos, hogy ismerős, de filmzenéit – a Mrs. Robinsont és a The Sound of Silence-t biztosan – már sokkal többen ismerik. A klasszikus coming-of-age sztori Benjaminról szól, aki húszas évei elején próbálja elkezdeni felnőtt életét – ekkor csábítja el a középkorú Mrs Robinson, akinek azonban végül lányába, a szintén húszas évei elején járó Elainbe szeret bele a fiú. A megkeseredett anya azonban mindent megtesz, hogy a fiatalokat elválassza egymástól. A film zárójelenete egyszerre vidám, megható és drámai.

Számomra csodálatos szimbóluma annak, hogy mit jelent egy esküvő: elköteleződést, a felnőtt létbe lépés egyfajta bizonyítékát, azt, hogy letesszük – vagy éppen csak azért sem tesszük le – egy életút, egy életstílus mellett a voksunkat. Annak ellenére, hogy abszolút érezhető benne a hatvanas évek amerikai fiataljainak lázadó attitűdje, a film máig nem porosodott, és azt gondolom, a mai fiatalok számára is ismerős az üzenete – talán csak egy tíz évvel idősebb most a korosztály, akikről szól.

Az Elaine-t alakító Katharine Ross Patricia Zipprodt által tervezett gyönyörű ruhája imádni valóan szimbolizálja a film fiatal főszereplőinek életérzését: egyszerre elegáns és bohókás, fiatalos és hagyománykövető. Különösen a hosszú fátyol ad egyfajta izgalmas kontrasztot azzal, ami végül történik a film zárójelenetében: Elaine és Ben menekülése az esküvőről, majd a lány nevetős, aztán elkomolyodó pihegése a buszon: már nem a szüleik nyomdokában haladnak, de még abban sem teljesen biztosak, hogy mi az ő útjuk.

Mindenesetre azt már tudják, mit nem akarnak.

A Keresztapa (1972)

Oké, bevallom, hogy ezt a filmet (illetve ugyancsak rajongva szeretett második és harmadik részét) bármilyen filmes válogatásba képes lennék becsempészni, hiszen egy mesterműről van szó minden értelemben.

Sokan talán nem tudják, de A Keresztapa első részének rendezésekor Francis Ford Coppola nem volt még híres filmrendező, és vélhetően meg sem kapta volna a film elkészítésének jogait, ha nem a forgatás közben derül ki, hogy Mario Puzo regénye mekkora bestseller. Még így is nagyon kifelé állt Coppola szénája a forgatás elején, a producerek szinte várták, mikor rúghatják ki. Ugyanezek a hatalmasságok sem Marlon Brandót, sem Al Pacinót nem akarták főszereplőnek. Persze ma már mindez történelem, azóta tudjuk, hogy Brandónak Oscar-díjat ért alakítása a filmben, ahogyan Al Pacino is Michael szerepének köszönheti, hogy bekerült a legnagyobb hollywoodi színészek sorába. Coppola pedig minden idők egyik leghíresebb filmrendezője ma már.

A sztori talán mindenkinek ismerős: egy Amerikában élő, olasz származású maffiózó családról szól. A történetbe éppen közvetlenül azelőtt kapcsolódunk be, amikor a bűnözői értelemben vett „boldog békeidőknek” vége szakad, bandaháború indul meg. A film nyitánya – amely közel fél óra hosszúságú – Don Corleone lányának, Connie-nak az esküvői mulatsága, és a hatalmas és fényes lakodalmi forgatagban megismerjük a film kulcsszereplőit. Rögtön kiderül, hogy nem átlagemberekről van szó, egyértelművé válik, hogy a Corleone család bűnözésből tartja fenn magát, mégis az egész esküvőnek felszabadult és boldog hangulata van. Akár egy maffiózós vígjáték is indulhatna így.

A későbbi drámai fordulatok még nem sejlenek fel markánsan. Éppen ezért ikonikus az esküvői jelenet, amelyből az is világosan látszik, hogy a rendező, aki maga is olasz-amerikai családban született – tisztában van vele, milyen egy világraszóló olaszos esküvő. Persze az is egyértelmű, hogy a családnak van mit a tejbe aprítani: habos ruhával, hatalmas tortával, rengeteg vendéggel, világhírű énekes fellépővel zajlik az esemény. A jelenet végi családi fotó pedig egy valódi mementó: egy letűnt, örömteli, ígéretes kor lenyomata, amely után boldogság helyett dráma, sötét ügyletek, szomorúság és félresiklott életek sora következik, a család pedig bizonyos értelemben széthullik.

A ruha, amelyet a gyönyörű Talia Shire színésznő visel Connie szerepében, Anna Hill Johnstone jelmeztervező remeke, akit a filmben nyújtott munkájáért – teljesen megérdemelten – Oscar-díjra is jelöltek. A ruha igazi habos-babos, hercegnős, mégis megmarad kifinomultnak és elegánsnak. A selyem és csipke finomsága tökéletesen kiegészítik egymást, és a ruha úgy mutatja gyönyörűnek a fiatal menyasszonyt, hogy közben semmi kihívó nincs benne, megmarad az ártatlan külseje. Nem hiába ez az egyik legikonikusabb esküvői ruha a filmvásznon.

Ne felejtsük el azonban, hogy van még egy esküvő a filmben: Michael Corleone tradicionális szicíliai menyegzője!

Ez az esküvői jelenet szinte tökéletes ellentéte a film elején látott vidám, hangos, örömteli ünnepnek. Bár Michael és Apollónia szerelmesek egymásba, egybekelésük egyfajta emelkedett hangulatot áraszt, nagyon ünnepélyes, nagyon vallásos, nagyon hagyománykövető, szinte mosolyogniuk is alig szabad. Átérezzük belőle a tradicionális szicíliai gondolkodásmódot, amely szinte évszázadok óta változatlan, és érezzük, mekkora kontraszt is van a negyvenes évek New Yorkja és egy poros szicíliai kis falu között.

Érdekes az is, hogy Apollónia éppen úgy vágyik az izgalmas amerikai feleség életére, mint ahogyan Michael szinte vallásos áhítattal „ereszkedik bele” a hagyományos szicíliai férj szerepébe. Ez egyébként markánsan mutatja a férfi radikális változását is – az esküvő egyfajta beavatási szertartásként is értelmezhető, azaz ahogyan a film elején még a becsületes és nagyon amerikai életformát dicsőítő Michael magáévá teszi bűnöző családja hagyományait.

Az Apollóniát alakító Simonetta Stefanelli gyönyörű, de nagyon visszafogott empire szabású ruhája és régies, mantilla fátyla csodálatosan szimbolizálja azt a hagyományos katolikus felfogást, amely szerint a nő élete egyik legfontosabb napja az esküvője, hiszen ott dől el egész életére a sorsa, és amelybe tisztán és szűzen és nagyon ünnepélyesen megy bele.

A film további történetének ismeretében pedig egy egészen drámai felhangot is kap a jelenet.

Négy esküvő és egy temetés (1994)

Mike Newell klasszikus, és nagyon tipikus kilencvenes évekbeli vígjátéka mindössze néhány hét alatt, viszonylag alacsony büdzséből készült, de hatalmasat kaszált a mozipénztáraknál, a kritikusok is imádták – a legjobb film és a legjobb forgatókönyv kategóriában is Oscarra jelölték -, és azóta is az egyik legjobb és legnépszerűbb brit romantikus komédiák között maradt. A film nagyon szórakoztató és megható is.

Ráadásul – ahogy ezt a címe is világosan elmondja – a jelenetek zöme egy-egy esküvőn játszódik, így nem egy ruhát és kiegészítőt megcsodálhatunk benne – és itt nem csak a menyasszonyi ruhákra gondolok, hanem azokra a fantasztikus kalapokra, amelyek a brit alkalmi viseletek kötelező elemei. (Sőt, ha már itt tartunk, nem szabad elfelejteni, hogy közvetve ugyan, de a filmhez kapcsolódik egy ikonikus ruha, Liz Hurley arany biztosítótűkkel összekapcsolt fekete Versacéja, a színésznő ugyanis Hugh Grant akkori párjaként azt viselte a film díszbemutatóján).

A film legfőbb erőssége a kiváló brit humor és a két főszereplő, Andie MacDowell és Hugh Grant közti hibátlanul működő kémia. A Grant által alakított Charles olyan, akár egy romantikus angol költő. Kölyökkutya arcú, kicsit mélabús és nagyon imádni való. MacDowell Carrie-je izgalmas, szexi, de nagyon kifinomult. Karakteréhez méltó az esküvői ruhája is, amelyet néhány éve el is árvereztek.

A Lindy Hemming jelmeztervező – aki többek között olyan filmek emlékezetes kosztümjeiért felelt, mint a Christopher Nolan-féle Batman-filmek vagy a Holnap markában, az Aranyszem vagy a világ nem elég James Bond mozik – által megálmodott darab végtelenül elegáns, és én például még ma is simán viselném. A krémszínű selyemből készült ruha felsőrésze elegáns bustier-fazon, a szoknya rész pedig izgalmasan fel van sliccelve. A ruha különlegessége még az apró gyöngyökkel és flitterekkel díszített boleró.

Álljon meg a nászmenet! (1997)

Julia Roberts több esküvős filmben is szerepelt, ebben a vígjátékban azonban nem a menyasszonyt, hanem annak ellenfelét alakítja, ami azért humoros már önmagában, mert mindkét nő szimpatikus a filmben. Számomra az teszi ezt a mozit az átlagos romantikus vígjátékok közül kiemelkedővé, hogy egy végtelenül szimpatikus főszereplőnek drukkolhatunk, hogy elérje célját: azaz boldog legyen végre, miközben egyáltalán nem értünk egyet a módszereivel, és nem drukkolunk annak, hogy sikerüljön önző és ördögi terve, miszerint legjobb fiúbarátját elválassza menyasszonyától.

Julianne-ben sokan magunkra ismerhetünk, amikor valami olyasmiért hajszoljuk magunkat a legnagyobb őrültségekbe, amit talán nem is akarunk annyira, csupán felünk szembenézni azzal, mi is hiányzik valójában az életünkből. A fiatal nő csak a szerelmet szeretné megtalálni, de nagyon rossz helyen keresi.

A film vége sem az a klasszikus, bugyuta hollywoodi happy end, hanem egy felszabadult, de sok kérdést nyitva hagyó finálé.

Az ártatlan, naiv és nagyon szerelmes menyasszonyt Cameron Diaz alakítja, akinek ritkán jut effajta szerep. Be kell vallanom, hogy a Jeffrey Kurland jelmeztervező által megálmodott esküvői ruha nekem már kicsit divatjamúltnak hat így közel huszonöt év távlatából, de nehéz megítélnem, hogy a kilencvenes évek végén ez divatosnak számított-e. Ezen az sem segít, hogy állítólag négy méter hosszú uszály és hat méter hosszú fátyol tartozott a ruhához.

Koszorúslányok (2011)

Ha igazi csajos, mégis hiteles és friss, jó poénokkal teli vígjátékra vágysz – ami nem retten meg a durvább viccektől sem, mégsem válik ízléstelenné -, akkor a Koszorúslányok remek választás. A főszereplők Kristen Wiig, Rose Byrne és Maya Rudolph remek komikák (egy markáns mellékszerepben ráerősít még a csapatra az Oscar-jelölt Melissa McCarthy), akik szinte bármilyen sztorit elvinnének a hátukon, de Paul Feig rendező és a forgatókönyvért felelős Annie Mumolo és Kristen Wiig nem bíztak semmit a véletlenre – a film végig feszes, kedves és rettentően vicces marad.

A sztori pofonegyszerű – a harmincas egyedülálló Annie pánikba esik, amikor legjobb gyerekkori barátnője férjhez készül menni, és kiderül, hogy van egy „koszorúslány vetélytársa” Helen személyében.

A vetélkedés a barátnő kegyeiért abszurd és vicces helyzetekbe sodorja a társaságot. A menyasszony, Lillian által viselt ruha is fontos szerepet kap a történetben, ugyanis nem titkoltan parodizálják vele azokat az haute couture esküvői ruhákat, amelyek egy része egy valódi esküvőn nem igazán viselhető, maximum a kifutón állja meg a helyét egy modellalkatú nőn, pár percig.

Leesa Evans, a film jelmeztervezője háromféle ruhát is tervezett – először egy nagyon elegáns, mégis izgalmas dizájner ruhát, amelyet a próbán visel Lillian, ennek aztán a végső verziója egy a kifutón talán pompásan mutató, ám a valóságban meglehetősen nevetségesnek ható ruha (persze a cél éppen ez volt).