A Daalarna szalon munkatársa, Niki a My Secret Wedding Diary legújabb blogbejegyzésében felteszi magának a nagy feminista kérdést, és megtudhatjátok, felveszi-e az esküvő után a férje nevét?
Amikor a legutóbbi bejegyzésben azt írtam nektek, hogy a következő alkalommal a szolgáltatók kiválasztásáról fogok majd mesélni, még nem sejtettem, hogy lesz egy másik kérdés, ami sokkal inkább foglalkoztat majd ezekben a hetekben: a nevem megváltoztatása.
Amikor abba a fázisba érkezel, hogy már minden szolgáltatót kiválasztottál és úgy érzed, hátradőlhetsz, jobb ha felkészülsz: biztosan maradnak még eldöntendő kérdések. És nagyon valószínű, hogy éppen azokat hagytad a végére (a helyzet iróniája) amik a leginkább foglalkoztatnak – és a legtöbb fejtörést okoznak…
Gyakori kérdések
Ha egy nőnek megkérik a kezét, a gratulációkat szinte azonnal felváltják a hol kedvesen érdeklődő, hol kényelmetlenül kíváncsi kérdések. Mikor lesz a nagy nap? Nagy esküvőt szeretnétek? Miért nem itt tartjátok az esküvőt? Milyen ruhád lesz? De számomra a legmeglepőbb mind közül, a “felveszed a férjed nevét?” kérdés gyakorisága. Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire foglalkoztatja majd a környezetemet, azt pedig pláne nem, hogy közel egy évig magam sem tudom majd rá a választ.
Ami elsődlegesen foglalkoztat a témával kapcsolatban, hogy miért érdekel minket annyira, hogy egy nő felveszi-e a férje nevét? Természetesen azért beszélek többes számban, mert fordított esetben engem is érdekel. Megfigyeltem, hogy ezt évek óta én is megkérdezem egy-egy menyasszonytól. Azt hiszem, azért, mert ezzel egy kicsit azt is kérdezem tőle: ki vagy? Azt gondolom, hogy sokat mesél egy nőről, hogyan dönt erről a kérdésről. A világképéről, a kapcsolatáról (a családjával, a párjával, a nevével), az identitásáról.
De nem csak a saját ismerőseim, a családom, a barátaim vagy a szolgáltatóink kérdezik; Dávid is rendszeresen tolmácsolja felém a barátai és munkatársai érdeklődését: felveszed a nevem?
Kislány koromban sokszor néztem végig a korombeli lányok játékát: a fiúnak, aki tetszett, tízszer felírták a vezetéknevét a saját keresztnevük elé egy papírlapra, és azt gondosan összehajtogatva elásták a legszebb virág alá az óvoda kertjében. A szokás lényege az volt, hogy előidézzék a vágyott jövőt: hogy egyszer majd feleségül menjenek a választottjukhoz és felvegyék a nevüket (az már más kérdés, hogy szegény virág kipusztulását milyen jelnek tulajdonították). A gyerekjáték pedig nem marad abba az óvodában. A gimnázium fizika termének padjaiba vésett “férjezett” nevek legalábbis erről árulkodnak. Ahogy Szabó Magda matulás lányai férjhez mentek az óraközi szünetben (hol görög filozófusokhoz, hol a terráriumhoz), a hagyományt az én generációm is folytatta. De most, hogy itt a lehetőség, felnőttként hirtelen mégsem olyan egyértelmű a döntés, mint ahogyan akkor tűnt. Vagy ez a kérdés számomra sosem volt annyira egyértelmű?
A modern nő választása
2022-ben már rengeteg lehetőség közül választhatok. Nem kell automatikusan „né”-nek lennem. Elhagyhatnám a vezetéknevem és felvehetném az övét. Kötőjelezhetnék is, sőt, lehetne – nagyon előkelően – mindjárt három nevem is. De az igazság az, hogy egyik megoldást sem érzem helyesnek. Hónapokig szoktattam magam a gondolathoz, hogy két vezetéknevem lesz (az szóba sem jött, hogy a sajátomat teljesen elhagyjam), majd két héttel ezelőtt megérkezett az újonnan elkészült útlevelem. Ahogy kinyitottam és ránéztem a fotómra, majd a nevemre, végre én is feltettem magamnak egy kérdést: miért kellene megváltoztatnom a nevemet?
Ki leszek, ha nagy leszek?
A társadalom, a hagyományaink, ahogyan szocializálódtunk – az egész kultúránk kislány korunk óta el akarja hitetni velünk, hogy nőként mennyire szerencsések lehetünk, hogy felvehetjük egy férfi nevét. Hogy az egyik legnagyobb ajándék a számunkra, ha valaki státuszt ad majd nekünk: -né lehetsz, viselheted egy férfi nevét. Mégis, hiába örülök, hogy egy család leszünk, és hiába tudom, hogy a családnevünkről beszélünk, őszintén szólva nem érzem túl szerencsésnek magam, ha arra gondolok, hogy meg kell változtatnom a nevemet. Ellenkezőleg, úgy érzem, mintha meg akarnának fosztani valamitől, ami szervesen hozzám tartozik, ami az identitásom része. Nem tudok segíteni rajta, úgy érzem magam, mint amikor egy másik cég megkeres egy állásajánlattal és én udvariasan visszautasítom: köszönöm, de már van munkám.
Hiszen van már nevem. A születésemkor kaptam. Számomra hosszú út volt önmagam elfogadása, megértése – inkább azt mondanám, hogy a folyamat nem ért még véget. És úgy érzem, nem segítene, ha egy olyan életszakaszban, amikor eleve egy új szerepkörbe kerülök majd feleségként, mindjárt egy identitásválságot is a nyakamba szakítok. Persze tekinthetnék a névváltoztatás lehetőségére tiszta lapként is: egy új szakasz kezdetére, egy kis újjászületésként, de nem érzem helyesnek ennek az elgondolásnak a pszichológiáját. Annyit változtam az elmúlt években: más voltam kislányként, kamaszként, fiatal felnőttként.
Felnőttem, tanultam, hibáztam, fejlődtem és bármilyen változásokon, életkorokon megyek a jövőben is keresztül az életben, azokat ugyanúgy Ballai Nikolettként szeretném megélni.
A nagy döntés
Ironikusan, most, hogy ezeket a sorokat írom, persze itt ül a vállamon a leküzdhetetlen késztetés, hogy elmondjam nektek (pedig tudom, hogy nem kellene magyarázkodnom): Dávidot is és a családnevét is nagyon szeretem. El sem tudjátok képzelni azt a hálát, amit akkor érzek, amikor nap mint nap ránézek a gyűrűmre, ami emlékeztet a kettőnk közti kötelékre, Dávid szeretetére, a gyűrű ígéretére, a hűségére. De mindezt, amit a gyűrű jelképez, számomra nem hordozza egy új név. Ezért végül úgy döntöttem, hogy a nevem nem fog változni a házasságkötésünk után. A gyerekeink majd biztosan Dávid nevét viselik (bár nehéz eltekintenem attól, hogyan érzem magam tőle, hogy már a házasságkötéskor nyilatkoznom kell a jövőben születendő gyerekeink nevéről, vagy arról, hogy “normál” esetben miért az apa nevét kapják meg a gyerekek).
Tudom, mi a következő kérdés, amire gondoltok… és mit szól ehhez Dávid?
Mondtam már, hogy mekkora mázlim van vele? Valószínűleg a világ legszerencsésebb nője vagyok… Férjhez megyek egy olyan férfihez, aki: 1. Az elmúlt hetekben tökélyre fejlesztette a francia omlett receptjét, így búcsút intettünk a kávézós brunchoknak. 2. Nyolc év után is meg tud lepni azzal, hogy virágot küld a munkahelyemre. 3. Úgy táncol, mint Fred Astaire. És 4. Nem csak, hogy megérti, de támogatja is, hogy ne változzon a nevem “pusztán” azért, mert elvesz feleségül.
Ahogy a ruhaválasztás és egy esküvő intimitása, úgy a névváltoztatással kapcsolatos gondolataim is csak rólam és a személyes történetemről mesélnek. Számomra nincs annál romantikusabb gondolat, mint hogy megőrizhetem az identitásom a házasságunkban is. De közben azon gondolkodom, hogy vajon neked, aki olvasod ezeket a sorokat, mi érződik helyesnek? Te hogyan döntöttél/döntenél a neveddel kapcsolatban? Ha elhagytad a neved, milyen érzés volt? Ha van kedved, írd meg a gondolataidat, történetedet nekünk, nagyon szívesen olvasnánk!
A következő hónapban újra jelentkezem, addig is, vigyázzatok magatokra!
Szeretettel,
Niki
A blogról A Daalarna szalon munkatársa, Niki 2022 decemberében férjhez megy, és 2022 januárjától havonta jelentkező, My Secret Wedding Diary elnevezésű blogjában mesél a Secret Stories olvasóinak az esküvőszervezésről és álomruhája kiválasztásának folyamatáról. A korábbi blogbejegyzéseket ide kattintva találjátok.
Ha esküvői inspiráció után kutattok, nézzetek körül Valódi esküvők és Esküvőszervezés rovatainkban is! Ha időpontot szeretnétek kérni a Daalarna szalonba egy ingyenes ruhapróbára, akkor írjatok nekünk az info@daalarna.hu e-mail címre!
