Kovács Dorottya (vagy ahogy a közösségi médiából ismerhetitek, Chloe from the Woods) és Tokár Tomi műsorvezető kalandos mindennapjai talán már nem ismeretlenek számotokra. Évek óta aktívan jelen vannak a közösségi média felületein, ahol a humorral fűszerezett témák mellett ugyanúgy porondra kerülnek a szociálisan érzékeny kérdéseket, problémákat taglaló tartalmak is. Ezúttal azonban nem ezek az – átlagosnak egyébként sem mondható – mindennapok kapják a főszerepet, hanem az az egyszeri és megismételhetetlen alkalom, amely még szorosabbra fűzi a kettejük közti köteléket. Az esküvő előtti izgalmakról, a készülődésről és a szervezésről Dóri és Tomi mesélt nekünk.
Ugorjunk kicsit vissza a kezdetekhez! Hogyan indult a ti kapcsolatotok?
Tomi: Eleinte titkoltuk, hogy Tinderen, a „húzogatós” applikáción keresztül láttuk meg egymást először. Sok emberben ez előítéletet ébreszt, de azt gondolom, hogy ahogyan egy könyvtárban vagy templomban is lehet mellényúlni, úgy Tinderen keresztül is meg lehet találni a párodat.
Dóri: Pedig én nem akartam soha tinderezni; sőt Tomi volt az első és utolsó matchem, senki mással nem találkoztam rajta kívül.
Tomi: Néha ceremóniamesterként dolgozom, és a munkám során látom, hogy ma már egyre jellemzőbb, hogy „tinderes”, „instagramos”, „facebookos” esküvőkre kerül sor, amelyet gyakran a szertartásvezetők is beleszőnek a szövegeikbe. Érdekes, hogy míg ötven éve azt mesélték a párok, hogy a művelődési házban hogyan táncoltak először, ma már azt, hogy ki adta az első like-ot vagy kommentet. Ma már ilyen a világ, de ez nem biztos, hogy feltétlenül rossz, ha ennyi ember megtalálja a másik felét.
Dóri: Kis előtörténet még ehhez, hogy Tomit én már régebben kinéztem Instagramon, csak akkor még párkapcsolatban éltem, ami miatt nyilvánvalóan nem szerettem volna semmit kezdeményezni. Aztán később, mikor Tinderen megláttam, hogy matcheltünk, szinte el sem akartam hinni, hogy ez a fiú tényleg jobbra húzott. Azt gondoltam, biztos csak véletlen volt. Aztán legalább egy hétig beszélgettünk, csak utána találkoztunk. Nagyon érdekes volt, hogy mindketten ugyanazt a helyet néztük ki, egymástól függetlenül. Sosem felejtem el, mennyire izgultam az első találkozó előtt, megittam legalább három vagy négy kamillateát.
Ilyen felvezetés után biztosan valami erősebbre számítottam. Vad életet élsz, hogy négy kamillateát is bevállaltál.
Dóri: Annyira féltem attól, hogy Tomi majd csalódni fog bennem; nagyon meg akartam felelni neki. Egész nap a ruháimat válogattam, sőt még témalistákat is felírtam, ha elakadna a beszélgetés. Annyira izgulós vagyok, hogy hajlamos vagyok leblokkolni, épp ezért vittem egy kis vészcetlit, amire olyan témákat írtam fel, amik még jók lehetnek a randin, ha esetleg beáll a csönd. De végül végig én beszéltem, ha jól emlékszem.
Meséljetek kicsit, hogyan zajlott a lánykérés? Emlékszem, amikor először megpillantottam a social media felületeiteken, az első gondolatom az volt, hogy ez már nagyon időszerű volt. Dóri, te számítottál rá?
Dóri: Számítottam már rá, eléggé benne volt a levegőben. Így önmagában a lánykérés nem ért váratlanul, csak azt nem tudtam, hogy hol jön majd el az a pillanat. De vicces volt, Tomi előre már kicsit le is buktatta magát, például az nagyon gyanús volt, hogy nem lehetett a táskáját egy méteres körzetben megközelíteni.
Tomi: Azért, mert mindenhová vittem magammal a gyűrűt, nem tudtam, hogy hol jön majd el az a pillanat.
Dóri: Két hétre utaztunk ki Amerikába, és viszonylag sok idő eltelt, amíg Tomi feltette a kérdést – ott már kicsit el is engedtem a dolgot, azt éreztem, hogy talán mégsem itt kerít majd sort rá. Épp a Grand Canyonhoz utaztunk aznap, ahol végképp nem számítottam rá a sok turista miatt. Nagyon vicces volt az egész sztori. Kitaláltam, hogy csináljunk egy olyan fényképet Tomiról, mintha éppen le akarna zuhanni. Az a terep tökéletes volt ehhez, mert kicsit kétlépcsős szerkezetű volt, és meg lehetett csinálni azt a „kapaszkodós” fotót. Én már fényképeztem volna, de láttam, hogy ő még össze-vissza tollászkodik, kutat a táskájában. Mindig valamire hivatkozott, hol az orrát kellett kifújnia, hol azt mondta, hogy szomjas, de nem találja az italát.
Tomi: Valójában persze a gyűrűt nem találtam.
Dóri: Miután nehézkesen összejött a fotó, Tomi előhúzott valamit a sziklák közül, és azt mondta, hogy talált valamit. Én addigra már távolabb álltam, és csak annyit láttam, hogy egy fekete dolog van a kezében. Először meg is ijedtem, hogy mit szedett ki onnan, de mikor közelebb mentem, már láttam, hogy az egy gyűrűs doboz lesz.
Tomi: Nagyon aranyos volt, hogy mikor elkezdtem beszélni, és még meg sem kérdeztem Dórit, hogy hozzám jönne-e, ő már akkor mondta, hogy igen-igen.
Dóri: Szerintem annyira zavarba jöttem, mint még soha. Az ember idealizál ilyenkor egy pillanatot, pedig ezek annyira random jönnek. Nekem például nagyon tetszett, hogy Tomi nem egy előre bemagolt szöveget mondott, hanem egyszerűen csak elkezdte mondani, hogy mit érez. Lehet, hogy kicsit össze-vissza ugrált a mondanivalójában, de pont az volt a legmeghittebb az egészben, hogy mindketten úgy izgultunk, mint a kis tinik. Szerintem én is sokkot kaptam, azért is mondogattam, hogy igen.
Fontos volt számotokra, hogy házassággal is megpecsételjétek a kapcsolatotokat? Vagy inkább maga az esküvő és a közös ünneplés volt a hívogató szó?
Tomi: Nekem kifejezetten nem, inkább úgy voltam ezzel, hogy hamarabb szeretnék gyereket, minthogy összeházasodjunk – számomra a gyerekvállalás nem függ a papírtól. Dóri ennél egy kicsit konzervatívabb, és tudom, hogy nagyon fontos volt számára az esküvő.
Dóri: Nemcsak az esküvő, maga az intézmény is fontos számomra. Mégiscsak jó, ha házassággal is megpecsételitek a kapcsolatotokat. Nekem például az is nagyon rossz volt, hogy mikor Amerikába mentünk – vagy bárhova, ahol szükség van bevándorlási papírokra –, akkor csak családok mehetnek együtt egy pulthoz. Ha már az útleveletekben külön név szerepel, akkor külön helyre kell mennetek. Engem ezek az apróságok is zavarnak.
Tomi: Szóval igen, már azért megéri összeházasodnotok, mert nem kell annyit várni a sorban az ESTA-val. Nem is beszélve a nászutas kedvezményekről.
Még jó, hogy a zöldkártya nem merült fel előnyként. Romantikusabb mederbe terelve a dolgot, azért kétségtelenül egy kapcsolat javára válik, ha egy olyan fogadalmat teszel a másik felé, ahonnan már tudod, hogy nincs meggondolatlan visszaút.
Tomi: Ez a része viszont fontos – annak valóban mély jelentése van, ha fogadalmat és ígéretet teszel. Ezzel én is jobban tudok azonosulni.
Sokat hallani, hogy a szervezés jó előpróbája a házasságnak, ahol a párok kicsit gyakorolhatják, hogy milyen a legapróbb dolgokban is kompromisszumra jutni. Nálatok volt, ami fejtörést okozott?
Tomi: Dóri szeret néha túlzásba esni, legalábbis a szervezés tekintetében biztosan; de ez persze érthető, minden nő azt szeretné, hogy a vendégek az év esküvőjeként emlékezzenek erre az alkalomra. Alapvetően én mindent ráhagyok Dórira, mert jellemzően ami neki tetszik, az nekem is, ha pedig nem így lenne, én akkor is bízom az ő ízlésében.
Dóri: Erről jut eszembe, Tomi, még nem is tudod az esküvőnk színét.
Tomi: Szerintem egy férfi nem is szeretne ezzel foglalkozni. Nekem nincs jelentősége, hogy mályva, rózsaszín, bézs vagy más földszín lesz, Dóri tökéletesen meg fogja oldani. Sőt, jobb is, ha én nem szólok bele.
Dóri: Az előbbiek ellenére nem gondolom, hogy túlzásba vinném a szervezést. Én erre készülök kiskorom óta, nekem ez az életem egyik legfontosabb eseménye lesz, amelyet soha nem élhetek át még egyszer. Természetes, hogy ilyenkor egy kicsit minden nap foglalkozik vele az ember.
Tomi, te mennyire veszed ki a részed a szervezésből? Milyen dolgok voltak fontosak számodra?
Tomi: A szolgáltatók személye mindenképpen – szerettem volna döntési jogot a ceremóniamester, videós, fotós és a helyszín kérdésében. Más viszont nem feltétlenül prioritás számomra, azok Dóri kezében összpontosultak.
Dóri: Azt gondolom, hogy lassan hátra is dőlhetünk, mert sikerült egy nagyszerű szolgáltatói csapatot összehoznunk, mindenkivel maximálisan elégedettek vagyunk.
Milyen tematikát és stílust álmodtatok meg a nagy napra? Dóri korábbi válaszából kiindulva, legalább most megtudhatod te is Tomi, hogy milyen esküvői színre számíts.
Tomi: Nekem legjobban a meleg színek tetszenek, szerintem rengeteget számít az esküvői stílus hangulatában.
Dóri: Nekem a menta és arany színpár tetszik leginkább, amiket szeretnék vadvirágokkal ellensúlyozni, és egy kis arany színű étkészlettel, dekorációval vegyíteni. A helyszínünk alapvetően nagyon elegáns, de örülnék, ha valahol az eredeti, rusztikus elképzeléseim is visszaköszönnének.
Említetted Tomi, hogy alkalmanként ceremóniamesterként is dolgozol. Ez hozzátett ahhoz, hogy másképp tekints a saját esküvődre?
Tomi: Inkább csak olyan ötleteket tett hozzá, amelyek nekem nem feltétlenül jutottak volna eszembe. Megtanultam, hogy mitől lesz jó, mi teheti különlegesebbé, mire kell figyelni – ezek határozottan nagy előnynek bizonyosulnak majd. Dóri egyébként attól féltett, hogy a tapasztalataim és esetleges negatív élményeim miatt majd kiábrándulok a szervezésből, vagy már nem lesz olyan hatással rám egy esküvő, mint amilyen impulzust egyébként az kiválthatna. A sokadik esküvő után viszont biztosan mondhatom, hogy ez épphogy ellenkezően alakult. Pontosan látom, hogy mi történik egy esküvőn, milyen pozitív hullámokat képes elindítani. Ha ezt valaki külső szemlélőként éli meg, akkor csak még jobban várja azt, hogy ennek a főszereplője lehessen.
Vissza tudnátok számolni, hogy körülbelül mennyit időt foglalkoztatok a szervezéssel? Elegendőnek éreztétek?
Dóri: Igazából szinte a lánykérés pillanatától már foglalkoztam az esküvővel, de a gyakorlatban nyilván sokkal lassabban mennek a folyamatok. Sok holtszezon töltötte ki ezt az időszakot, karácsonytól februárig például semmit sem szerveztünk. Hozzátett az is, hogy egy-egy válaszra akár egy hetet is várni kellett, vagy hogy a találkozókat sokkal nehezebb összeszervezni, mint azt korábban gondoltam. Menet közben ébred rá az ember, hogy ehhez valóban szükség van egy évre.
Mi volt a tervezés és szervezés első lépése?
Tomi: Az időpont és a helyszín kiválasztása.
Dóri: A helyszín volt az egyik legnehezebb kérdés, legalábbis számomra. Az átlaghoz képest szerintem én sokkal több helyet megnéztem, de mindegyikkel volt valami, ami nem klappolt. Például nem volt készülődős helyiség, vagy nagyon földtől elrugaszkodott áron kínálták az adott helyet. Előfordult az is, hogy borzasztóan nyomasztó volt élőben az, ami képen jól működött, vagy épp azzal volt gond, hogy nincs áram a helyszínen. Nem volt egyedüli az sem, hogy hiába szép a rendezvényhelyszín, ha a környező részek nem túl rendezettek. Eredetileg egy natúr, rusztikus esküvőt képzeltem el, olyat, amit mostanában Pinteresten is egyre gyakrabban lehet látni. Aztán persze az ember a való életben szembesül azzal, hogy a kínálatból nem mindig tudod megalkotni azt, amit a Pinterest feededben, és muszáj kompromisszumokat kötnöd. Végül arra jutottam, hogy a stílust illetően tudok engedni, de abban nem, hogy találjunk egy olyan helyet, ahol el tudom képzelni azt, hogy boldogan ünnepelhetünk együtt a családdal és a barátokkal. Nekünk a Le Til Kúria volt az, ahol valóban azt éreztük, hogy jó helyen vagyunk.
Utólag rájöttem, hogy érdemes ezekre a belső hangokra hallgatni; ha érzed, hogy egy kellemes bizsergés vesz körül, akkor azt kell választanod, ahol jól érzed magad, még akkor is, ha az nem feltétlenül egyezik meg azzal, amit elsőre a fejedbe vettél.
Furcsa, hogy a sorban elsőként az időpontot emeltétek ki. Ezt legtöbbször csak a helyszín kérdése határozza meg. Ennyire fontos volt számotokra a „mikor” kérdése?
Tomi: Az időpont több szempontból is fontos volt. Egyrészt a szeptember az az időszak, amikor az időjárási viszonyokat tekintve már kevesebb az esélye, hogy rossz idő legyen, ugyanakkor már nem kell megküzdeni a forrósággal sem. Ekkorra többen ráérnek, mert hazaérnek az emberek a nyaralásokról, ráadásul erre a hónapra esik az évfordulónk is. Azt gondoltuk, hogy ez olyan tökéletes dátum lenne, amiből semmiképp sem engednénk.
A videós mivoltotok is szerepet kap majd az esküvőn. Terveztek valamilyen ezzel kapcsolatos személyes dolgot?
Dóri: Igen, pont a napokban beszéltük meg a csapatunkkal, hogy lesznek videós interjúink a násznéppel.
Ha már személyes részletek: nem tudok szó nélkül elmenni a közösségi médiád mellett, Dóri. Látszik rajta a precizitás, a gondosság, a tervezés és önmagában az, hogy törekszel a tökéletességre. Ez az esküvőtökre is jellemző?
Dóri: Igazad van abban, hogy perfekcionista és maximalista vagyok, számomra minden vizuális dolog nagyon fontos, ilyen beállítottságú ember vagyok. Ugyanakkor hajlamos vagyok érzelmi alapon hirtelen döntéseket hozni. Általában eközött a két dolog között ugrálok – van, amikor ragaszkodok ahhoz, hogy a dolgok tökéletesek legyenek, máskor meg elkap valamilyen inspiráció vagy inger, ami alapján a pillanat hevében hozok döntést, mondván ez ki van pipálva, mehetünk tovább.
Ez mindenképp egy jó kettősség; nehéz megtartani az egyensúlyt, hogy ne csak a hibákat lásd.
Dóri: Olyan ember vagyok, aki ha már benne van egy szituációban, nem nagyon foglalkoztatják a részletek. Ha alaposan előkészítjük a terepet, és időben gondoskodunk dolgokról, akkor el tudom engedni a problémákat, történjen bármi. Ott már nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy mi nem tökéletes.
Tomi előtt még nem szeretném leleplezni a Daalarna ruhádat, de annyit elárulnál, hogy mennyire találkozott a korábbi elképeléseiddel az a fazon, amit választottál?
Dóri: Semennyire. Gyerekkoromban egy óriási, királylányos ruhát képzeltem el magamnak, sőt ez még a szalagavatóm idején sem változott. Aztán három éve részt vettem egy esküvőn, ahol a menyasszony egy sellő fazonú ruhát viselt. Ez ekkora hatással volt rám, hogy megfogadtam, hogy nekem csakis ilyen fazonú ruhám lesz, még akkor is, ha addigra kimegy a divatból. Olyan csinos, ahogy végigköveti egy nő alakját, de legalul mégiscsak visszatükrözi azt, ami egy esküvői ruha esszenciáját adja.
Tomi, te milyen ruhában képzeled el Dórit?
Tomi: Dóri annyira eklektikusan öltözködik, hogy egyszerűen még tippelni is nehéz lenne. Ha elém tenne tíz ruhát, hogy abból melyik az övé, nem biztos, hogy eltalálnám. Annyira más típusú darabokat és stílusokat szeret – sokszor egy időben –, hogy nem tudnám megmondani, épp melyik irányzatot érzi magáénak.
Én olyan ruhában látnám szívesen, ami amellett, hogy végtelenül elegáns, van benne egy kis csavar is, amitől még extrább lesz. Egy biztos, mindenben szép lenne.
Bő fél év van még az esküvőig. Mi vár még rátok ebben az időszakban?
Dóri: Igazából már csak apróságok vannak hátra. A hotelfoglalás elég égető probléma, illetve a dekor kérdése is a fejünk fölött lebeg. De persze ott van még a csokor megálmodása, a torta és menü kiválasztása, a meghívók kiküldése. Ezek mellett szeretnék „do it yourself” ötletekbe is belemenni, és valószínűleg én készítek majd személyre szóló ajándékokat is a vendégeknek. Jól állunk, de vannak még hátralévő teendőink. A lánybúcsús, koszorúslányos intéznivalókat viszont már szinte mind kipipálhatom: készülök nekik névre szóló köntössel, papuccsal, karkötőkkel, pezsgőspohárral, fürdőruhával.
Ennyi idő távlatában mi miatt izgultok a leginkább?
Dóri: Talán amiatt, hogy Tomi olyan érzelmi síkon tudja megélni ezt a napot, mint ahogyan én. Ne úgy nézzen erre, mint egy eseményre, ahol ott vannak a haverok, és bulizhat egyet. Szeretném, ha magával ragadná az esküvőnek a lényegi, mélyebb része is.
Tomi: Alapvetően én is ezt szeretném, de ebben is ki merem jelenteni, hogy az esküvőt egy nő másképp éli meg, mint egy férfi.
Dóri: Szerintem ez nem gender kérdése. Én már láttam férfit inkább bőgni egy esküvőn, mint nőt.
Tomi: Nem gondolom, hogy nem így lenne. Én is szívesen kimutatom az érzelmeimet más emberek előtt, de nem biztos, hogy a saját érzéseim kapcsán. Például, ha élő adásban van egy szomorú riport, akkor tényleg úgy érzem, hogy utána meg sem tudok szólalni. Ugyanakkor nem biztos, hogy a saját érzelmeim így kivetülnek rám, vagy hogy hagyom, hogy azokba mások is bepillantást nyerjenek. Én egyébként azért izgulok a legjobban, hogy mindenki jól érezze magát az esküvőnkön.
Mi számotokra eddig a legnagyobb tanulság? Van olyan, amihez már másképp állnátok hozzá?
Tomi: Sokkal hamarabb látnánk hozzá a szervezéshez. Én korábban azon a véleményen voltam, hogy nincs olyan, hogy valamit egy évig kell szervezni. Útközben azonban rádöbben az ember, hogy valóban szükség van legalább ennyi időre.
Dóri: Főleg a helyszín kapcsán szükséges ez – van, hogy már másfél-két évre előre lefoglalják őket. Ez a folyamat már önmagát generálja.
Tomi: Valóban ez a fanatikus hozzáállás az oka, hogy emberek már ennyire előre lefoglalnak szolgáltatókat. Pedig addig még annyi minden változhat. Én még két hónapra előre is félek tervezni, mert nem tudom, hogy előtte történik-e valami, ami miatt nem tudom azt elvállalni. Emiatt nagyon nehéz volt erre a gondolkodásra berendezkedni.
