Vannak sztereotípiáink arról, hogyan képzeljük el egy Michelin-csillagos séf esküvőjét. Gourmet falatoktól roskadozó asztalok, fine dining fogások, rendhagyó megoldások. Egy meghitt és érzelemteljes esküvőnek viszont nem feltétlenül ez a receptje. Sárközi Ákos és Szegedi Éva nagy napja a leghitelesebb tanúbizonysága annak, hogyan lehet a külsőségeket mellőzve, a pár érzelmeit a középpontba helyezve megélni ezt az alkalmat.
Meséljetek kicsit a kezdetekről, hogyan találtatok egymásra?
Évi: Instagramon vettük fel egymással a kapcsolatot, ott „találkoztunk” először. Gyakorlatilag a művészet hozott össze minket: bár különböző területen dolgozunk, mégis van átfedés a munkánkban; azt gondolom, hogy a gasztronómia legalább akkora kreativitást kíván, mint a festészet. Ákos hobbiszinten már festett, mikor rátalált az oldalamra, így ennek kapcsán kezdtünk el beszélgetni. Megmutatta pár munkáját, és megkért, hogy néhány órát adjak számára, hogy megtanulja, hogyan kell elsajátítani egy-egy technikát. Végül több hét is eltelt, mire ezt sikerült összehoznunk, de akkor az oktatás helyett egy hatórás beszélgetés kerekedett ki a találkozóból.
Már ott éreztük, hogy ebből több lehet, mint egy egyszerű tanóra.
Ákos: Az első találkozás előtt még valóban a tanulás volt a fókuszban. Csodáltam Évi munkáit; a színhasználata, az arculat, amit képvisel egyaránt lenyűgöző volt számomra. Aztán mikor elkezdtünk beszélgetni, úgy röppentek el az órák, mintha csak pillanatok volnának. Viccelődtünk is, hogy ennyi idő alatt még csak egy ecsetet sem fogtam a kezemben. Aztán elérkezett a második alkalom, de ott sem a festésen volt a hangsúly. Innentől kezdve nagyon gyorsan elkezdtünk szárnyalni.
Annak ellenére, hogy a „továbbképzés” eleinte csak részben valósult meg, mégis visszaköszön, hogy milyen hatással vagytok egymás művészetére.
Ákos: Viccesen azt szoktam mondani, hogy Évi sokkal jobban főz, mint ahogyan én festek. Nekem egyébként nagyon fontos az, hogy egy nőre fel tudjak nézni. Évi művészete rendkívül fantáziadús, és számomra ez annyira inspiráló, hogy azt tökéletesen meg tudom jeleníteni a konyha világában is. A szín- és ecsethasználata, a látásmódja, a tanítási képessége mind olyan hatással vannak rám, amelyek bennem is előmozdították a fejlődést. Egy napon szeretnénk is összekötni a művészetet és a főzést.
Évi: Egy olyan galériát hoznánk létre, amelyben bebizonyítjuk, hogy egy ilyen élmény nemcsak azzal azonos, hogy bemész, körbesétálsz, majd kijössz. Mindebbe annyi mást bele lehet vinni, annyiféleképpen meg lehet újulni. A fő csapásvonal a festészet és a gasztronómia lesz majd, ugyanakkor nyitva áll majd a lehetőség minden más fiatal kortársművésznek is.
Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy elérkeztetek abba az életszakaszba, amikor már az ember elég tapasztalt és érett ahhoz, hogy tudja, hogy mit akar – legyen szó szerelemről vagy munkáról.
Ákos: Mi már azért elmúltunk 30 évesek, de most mégis úgy élünk, mint a tinédzserek. Most értünk meg, most lettünk igazán szerelmesek, és most ismertük meg igazán, hogy miről szól a szerelem. Még csak most leszünk másfél évesek, de már ebben az időszakban – pozitív értelemben – annyi minden történt a mi életünkben, ami felülmúlja az ezt megelőző 20-30 évet. Az, amilyen gyorsan kialakult köztünk a szerelem, az, amilyen természetességgel ezt megéltük. Az első pillanattól nem voltak tabutémák, tudtunk őszintén beszélgetni, nem voltak szabályok és titkok.
Évi: Annyi élethelyzeten mentünk már át, hogy tudjuk értékelni a másik minden apró mozzanatát.
Szubjektív, ha azt mondom, hamar elérkezettnek láttátok az időt ahhoz, hogy összekössétek az életeteket. Mert ahogy említettétek, amilyen rövid másfél év, olyannyira elférhet benne több évtized történése is. Kiragadnék ezek közül egyet: meséljetek kicsit az eljegyzésről, hogyan éltétek meg?
Évi: Beszélgettünk róla sokat, de részletekről természetesen nem tudhattam. Arra a napra Ákos azt ígérte, hogy elvisz majd egy kiállítás megnyitójára. Kérdezgettem, hogy mégis milyen képeket látunk majd, szerettem volna felkészülten érkezni.
Ákos: Én gyakorlatilag akkor „végighazudtam” egy hónapot. Nagyon sokat készültem erre a napra, mindent úgy szerettem volna megcsinálni, hogy semmit se sejtsen az egészből. Ezért olyan szintig is elmentem, hogy aznapra vettem egy mobiltelefont Évinek, hogy ne tudjon felmenni se Facebookra, se Instagramra, nehogy idő előtt meglásson valamit. Készültem ugyanis egy plakáttal – amelyen maga a kérdés szerepelt –, viszont az hamarabb felkerült, mint amire én számítottam volna.
Évi: A mai napig nem tudom felidézni magamban, hogy a plakátot hogyan vettem észre, de a feliratra pontosan emlékszem, amely magába foglalta azt a szlogenünket is, amit tetoválásként magunkon viselünk. Nem volt kérdés, hogy igent mondok-e.
Emlékszem, hogy mikor a daalarnás ruhapróbák alatt először beszélgettük az esküvőről, a legnagyobb meglepetést az hozta számomra, hogy mindösszesen öt fősre tervezitek a nagy napot, amibe már az anyakönyvvezetőt is beleszámítottátok. Milyen hatások, gondolatok vezéreltek titeket?
Évi: Ha minden családtagot, rokont, barátot, ismerőst a meghívotti listára helyezünk, hatalmas esküvőnk lett volna, ahol igazán nem is tudtunk volna egymásra figyelni. Úgy éreztük, az már nem is rólunk szólna, így inkább azt választottunk, hogy éljük meg meghitten és csak mi együtt ezt a napot.
Ákos: Nem szerettünk volna kirakatesküvőt; nem azért venném el Évit, hogy mindenki lássa, mekkora bulit tudunk csapni. Ez a nap csak kettőnkről szólt, még a szüleink sem voltak ott az esküvőn. A családdal és a barátokkal is majd csak később fogunk ünnepelni.
Azért a szervezés során voltak olyan nehézségek, kompromisszumok, akadályok, amelyekkel a kis létszám ellenére is szembe kellett néznetek?
Évi: Ha csak abból indulunk ki, hogy nem egy többszáz fős lagzit kellett megszervezni, akkor ahhoz képest valóban nem igényelt túl sok szervezést és fejtörést. Igaz, az utolsó napok teendői azért feltorlódtak, de összességében minden gördülékenyen ment, szerencsére nem görcsöltünk rá.
Ákos: Voltak elképzeléseink arra vonatkozóan, hogy mi az, amit szeretnénk, és miket tartunk fontosnak, de ezeket gyorsan végig tudtuk mazsolázni. Persze a mindennapi kemény munka mellett még így sem volt egyszerű. Viszont ha az ember boldog és szerelmes, a lépések úgyis jönnek egymás után, és ha el is csüggedtünk valami miatt, mindig hamar sikerült megtalálnunk a megoldást.
Milyen volt egy ilyen rendhagyó esküvő forgatókönyve?
Évi: A szertartást eredendően egy vitorláson terveztük volna, de sajnos a méretei miatt muszáj volt a talajon maradni. Így Tihanyban álltunk az anyakönyvvezető elé, majd a fotózás után kihajóztunk a Balatonra.
Végül kerestünk egy retró hangulatú lángosost – ez volt az esküvői menünk –, desszertnek pedig megettünk egy palacsintát.
Tudjátok, az beszédes, hogy itt ül mellettem egy Michelin-csillagos séf, aki azt szeretné, ha az esküvőjén, azaz élete egyik legfontosabb napján spontán keresnének egy büfét, ahol ünnepi menüként ehetnek egy lángost. Nem minit, nem újragondoltat, nem szarvasgombásat, csak egy hagyományosat. Az emberek szeretnek szokásokról beszélni, tradíciókhoz ragaszkodni és elvárásokat támasztani másokkal szemben. Eképpen talán az egyik legnagyobb presszió irányodban az, hogy mindenki elvárta, hogy – szó szerint – a csillagokat is lefőzöd az égről. Ha eddig nem így lett volna, akkor most értettem meg igazán, hogy valóban kívül akartátok hagyni a külsőségeket.
Ákos: Mi is fennakadtunk azon, hogy mit várhatnának el tőlünk. Ehelyett mi inkább lazaságot szerettünk volna, olyat, ami minden, csak nem klasszikus.
Ez a lazaság végig kísérte a napotokat, vagy akadt valami, ami miatt ti is izgultatok?
Évi: Mivel az elmúlt hónapban óriási eső zúdult ránk, számomra abban merült ki az izgalom, hogy még június elején is voltak zivatarok. Mikor az előrejelzésben már feltűnt az esküvőnk napja, és láttam, hogy szép időnk lesz, akkor nyugodtam meg. De erre is úgy tekintettünk, hogy ha esik az eső, akkor is ott álltunk volna egymás mellett, nem ez sodort volna odébb minket.
Hogyan telt az ünneplés? Volt lagzi két fő részére?
Ákos: Rendeltünk egy sushit, és otthon medencéztünk a kertben.
Évi: Ez az élmény többet adott, mintha egy panzióban megszálltunk volna a közelben.
Visszatekintve mi volt az a pillanat, ahová visszarepítenétek magatokat?
Ákos: Számomra az, amikor az igenek elhangoztak.
Évi: A nap legfontosabb része, amikor ott álltunk az anyakönyvvezető előtt, és úgy írhattam alá az okiratot, hogy Sárközi Éva.
Említettétek, hogy terveztek a család és barátok számára is egy alkalmat, ahol szélesebb körben ünnepelhetitek meg az esküvőtöket. Itt is elszakadtok a hagyományoktól?
Ákos: Még nem rögzítettünk egy konkrét napot, de szeretnénk majd egy kerti partit tartani az új otthonunkban. Itt az lesz a mottónk, hogy gyere el vendégségbe, de hozz magaddal egy alapanyagot. Fontos számunkra, hogy mindenki nyugodtan, felszabadultan tudjon kóstolgatni, koktélozni, medencézni.
Csodásan állt rajtad Évi ez a PARADISE kollekciós Daalarna ruha! Elárulod, hogyan esett rá a választásod?
Évi: Amikor először látogattam el a Daalarna szalonba, azt sem tudtam, hogy melyik ruhához nyúljak, hihetetlenül gyönyörű volt mind. Aztán mikor felvettem ezt, tudtam, hogy jobbat keresve sem találnék. Gyönyörű volt, de nem attól, mert túldíszített lett volna. Ráadásul nagyon tetszett a japánujjas megoldása, abba egyből beleszerettem. Babonaként sokan nem merik megmutatni a ruhájukat a vőlegénynek, de mi ilyen szempontból is rugalmasabbak voltunk; sőt, egymást öltöztettük aznap.
Ákos: Sokat beszélgettünk korábban a ruháról, így volt már egy elképzelésem, hogy miben látnám szívesen. De mikor először megmutatta Évi a képet a szalonból… Atyaég, egyszerre volt bájos és elegáns.
Mit tartotok a legnagyobb tanulságnak az elmúlt időszakból, akár a kapcsolatotokra, akár az esküvőtökre gondoltok?
Évi: Mindenkinek megvan valahol a párja; nem szabad kétségbe esni, mindegy, hogy ki hány éves. Biztos kell hozzá szerencse is, de hiszek abban, hogy a sorsszerűség létezik. Persze sokszor szükség van a bátorságra is, sok dolognak kellett megtörténnie ahhoz, hogy egymásra találjunk, és komoly döntéseket kellett meghoznunk ahhoz, hogy mi most egymás mellett lehessünk.
Ákos: Az egész életemet úgy éltem le, hogy nehéz döntések sorát kellett meghoznom. A legfontosabb ilyenkor mindig az, hogy az ember mennyire mer bátor lépéseket megtenni. Az esküvő kapcsán pedig úgy gondolom, hogy mindenki próbálja meg azt szem előtt tartani, hogy csak ők legyenek a középpontban, és engedjék el azt, hogy valaki megsértődik vagy neheztel rájuk. Ez a nap kettejükről szól, és ha tisztelik egymást, nagy baj nem történhet.
Nem zárhatnám le úgy a beszélgetést, hogy a legnagyobb közhellyel bíró kérdést nem teszem fel számodra, Ákos. Mit gondolsz, milyen egy jó esküvői menü?
Ákos: Nagy befolyásoló tényező a pár és az esküvő részletei. Ha valaki egy laza partiban gondolkodik a családdal és a barátokkal, akkor lehet a menü egy streetfood, vagy akár egy közös grillparti, ahol a vendégek egy-egy hozzávalóval érkeznek. Utóbbi azért is ideális, mert biztosan talál majd mindenki olyan ételt, ami kedves a számára.
Ha klasszikus ültetett menüt képzelnénk el, akkor én olyan ételeket válogatnék össze, amelyek könnyen emészthetőek, gyorsan kiadhatóak, egyszerűek és nem kell sokat várni rájuk. Nagy létszámú esküvőknél pedig külön figyelni kell arra, hogy milyen alapanyagokat használsz. Például hiába szereted a bárányt, ha az a többség szemében egy megosztó étel. Helyette inkább válasszatok szárnyasokat vagy sertéshúst friss zöldségekkel. Szerintem a legideálisabb az 5-6 fogás, könnyű előétellel, egy kis koktélpohárban felszolgált levessel és ropogóssal, majd a főételeknél egy-két szelet hússal.
A desszerteknél fókuszálnék a torta előtti megfelelő felvezetésre, éjfélkor pedig hódolhatnánk a hagyományoknak a töltött káposztával. Persze szépen megtálalva, és pont olyan adagban, ami még nem telíti el túlzottan a vendégeket.
Esküvői menüt egyébként lehet akár egy nagy asztalra kipakolt fingerfoodból is készíteni, így mindenkinek lehetősége van onnan válogatni, kóstolgatni és közben egy jót beszélgetni.
