Véletlenek nincsenek – ez igaz lehet Somossy Barbi és Nacsa Olivér történetére is, elég csak a megismerkedésükre, az esküvőjükre vagy a nászútjukra gondolunk. Barbi és Olivér a Budapestre varázsolt francia hangulatról, és meghitt esküvőjük különleges pillanatairól meséltek nekünk, valamint megosztottak néhány hasznos tanácsot a szervezésről is.

A cikkben található fotók engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása tilos, engedélykérés az info@secretstories.hu email címen. Az interjú szövegéből idézetek felhasználhatók abban az esetben, ha a cikk tartalmazza a Secret Stories cikkére történő szöveges ÉS hiperlink hivatkozást.

Mindketten egy tévécsatornánál dolgoztok, a közelmúltban pedig lehetőséget kaptatok arra is, hogy közösen vezessetek műsort. Ez hozott össze benneteket, itt ismerétek meg egymást?

Barbi: Ott is találkoztunk, de alapvetően nem az hozott össze minket. A szüleimnek van egy kávézója a Várban, ahonnan – március 11-én – Olivér küldött nekem egy fotót, hogy az idei első kávéját nálunk itta. Igazából onnantól indult minden.

Olivér: Évek óta odajártam, mint törzsvendég. Tulajdonképpen a szülőket előbb ismertem, mint Barbit, kicsit nálunk fordítva történtek a dolgok. Aztán egyszercsak törzsvendégből családtag lettem.

Hogyan zajlott az eljegyzésetek?

Olivér: A Budai Várban van egy kis eldugott sétálóutca, amit nagyon kevesen ismernek; ott kértem meg Barbi kezét. Nagyon szeretjük a klasszikus zenét, az egyik kedvenc dalunk Offenbachnak a Barcarolle nyitánya – ezt játszotta a Virtuózok című műsorból egy hegedűs fiú, mikor megérkeztünk arra a sétányra. Pont olyan volt, ahogy elképzeltem, senki sem volt ott, csak mi ketten. Nagyon mesébe illő volt.

A lánykérés után nem szántatok sok időt a tervezgetésre, szinte egyből bele is vágtatok a házasságba. Olyan típusú pár vagytok, akiknek fontos volt az, hogy minél előbb hivatalosan is összekössétek az életeteket?

Barbi: Ez egy szent kötelék mindkettőnknek, ezért nagyon fontos volt, hogy a kapcsolatunkat házassággal is megerősítsük. Egyikünk sem vágyott viszont egy nagy esküvőre több száz fővel. Az volt a legfontosabb, hogy a családunk és a legfontosabb emberek az életünkből velünk együtt ünnepeljenek. Nagyon érdekes egyébként, hogy – amellett persze, hogy az esküvőnek voltak megható pillanatai –, én végig 32 fogas mosollyal éltem át az egészet, viszont az esküvő másnapján és harmadnapján újra és újra meghatódtam. Valószínűleg ott jött ki belőlem, hogy mi történt velünk, mit éltünk át.

Olivér: Mi hiszünk abban, hogy az élet úgy lett kitalálva, hogy két ember találkozik, köt egy szövetséget, majd együtt építik tovább az életüket. Sokan azt mondják, hogy a házasság nem fontos, mert az csak egy papír, és jó egyedül is az élet. Én ebben nem hiszek, volt benne részem. Nem ugyanaz, mint mikor valaki ott van melletted, és pontosan tudod, hogy neki is ugyanazt jelenti az a pillanat, esemény vagy helyzet, mint amit neked. Annyira rohan az idő, hogy jó, ha van valaki, akivel kicsit le tudod lassítani, és meg tudjátok élni ezeket.

Barbi: Ami még szerintem jó döntés volt, és nem vette el ennek az időszaknak a varázsát, az az, hogy nem szerveztük túl az esküvőt.

Kicsit összehangolva a kettőtök válaszát, arra vonatkozóan, hogy mennyire rohan az idő, és hogy nem szabad túlszervezni dolgokat, ösztönösen az eszembe jut az, hogy milyen kevés időt szántatok a szervezére. Mennyire volt ez tudatos és tervezett a részetekről?

Olivér: Eredetileg jövőre terveztük az esküvőt, de mikor egyszer a Várban sétáltunk, és megláttuk a templomot, elgondolkodtunk azon, hogy mi lenne, ha még idén szeptemberben összeházasodnánk. Csodaszép idő van ilyenkor, és mi sem szerettünk volna sokat várni.

Barbi: Spontán emberek vagyunk mindketten. Mikor belegondoltunk, hogy jövő év szeptemberére szervezzük meg az esküvőt, rájöttünk, hogy addigra már milyen jó lenne azt mondani, hogy a másik a férjem vagy a feleségem, és végül ezen felbuzdulva egy hónap alatt leszerveztünk mindent. Persze a hosszú szervezési időszaknak is megvannak a maga előnyei, nálunk azonban teret kaptak az első megérzések, és ennél jobban nem dönthettünk volna.

Olivér: A főbb dolgokat gyakorlatilag másfél óra alatt intéztük el. A Várban először elmentünk az önkormányzathoz, majd a templomba, és végül az esküvőnk helyszínére, a Pierrot étterembe.

Látszik, hogy nagyon fesztelenül és könnyeden éltétek meg az esküvő előtti időszakot, de volt azért olyan, ami nagy izgalmat okozott számotokra? Akár azért, mert egy hónap maradt a szervezésre, akár azért, mert egy vágyakozással fűszerezett izgalom volt bennetek?

Barbi: Igazából amit kellett, azt mind megszerveztük. Az esküvő előtt egy pár órával elkezdtem készülődni, de gyakorlatilag én vártam a vendégekre és a nyoszolyós kislányokra, olyan hamar készen voltam. Olivér viszont a szertartás előtt még 1-1,5 órával nyakkendőt választott magának. Egyedül akkor kezdtem el kicsit izgulni, amikor mennünk kellett a templom felé, de ez is hamar csillapodott bennem. Nagyon élveztük az egész készülődést, és persze magát az esküvőt; pont az volt a jó benne, hogy nem szerveztük túl annyira, hogy abba bele tudjunk fáradni. Ennek köszönhetjük, hogy minden percét meg tudtuk élni.

Milyen hangulatra építettétek az esküvőtök tematikáját?

Olivér: Az esküvő és az eljegyzés is olyan volt, amilyennek megálmodtuk, sőt, ha lehet mondani, talán még annál is jobb. Nagyon közel áll hozzánk a francia hangulat, ezért szerettük volna, ha az egy kicsit teret kap az esküvőn is. A helyszínválasztás sem volt kérdés számunkra; ezer szállal kötődünk a Várhoz, ezért is jutottunk arra a döntésre, hogy az adjon otthont a nagy napunknak is. Az egyházi szertartás a Bécsikapu téren lévő evangélikus templomban volt, utána pedig átmentünk az étterembe, ahol megtartottuk a polgári szertartást. A vacsoránk a belső kertjben volt, ami egy olyan páratlan hangulatot kölcsönzött az esküvőnek, ami varázslatossá tette az egészet.

Barbi: Szerettünk volna egyfajta időutazás részesei lenni. Mindketten kötődünk a századfordulóhoz, és az 1920-1930-as évek hangulatához, és szerettük volna mindezt odavarázsolni. Végig élőzene volt – a vacsora alatt egy zongorista játszott, utána pedig a száztagú cigányzenekar négy tagja zenélt nekünk. A dekorációban a fő szempont az volt, hogy egy letisztult, fehér színvilág jelenjen meg; egy gyönyörű virágkapu várt minket az étteremben, az asztalokon pedig fehér eklektikus virágcsokrok voltak kihelyezve.

Olivér: Mikor másnap felkeltünk, csak azt tudtuk mondogatni, hogy mennyire visszatekernénk az időt arra a napra.

Milyen prioritásokat vettetek figyelembe a szolgáltatók kiválasztásánál?

Barbi: Nagyon fontos volt, hogy a zene és az ételek kifogástalanok legyenek. A Pierrot garancia volt a jó vacsorára, csoda volt minden fogás. Az élőzene pedig csakugyan elengedhetetlen volt számunkra, teljesen más hangulata volt, mintha lemezről szóltak volna a dalok.

Olivér: Volt egy plusz meglepetésünk is a vendégek számára. Nem akartunk olyan programokat csinálni, amelyek minden esküvőn előfordulnak, ezért arra gondoltunk, hogy különböző karakterekbe bemaszkolva mondjunk el az életünkhöz kapcsolódó üzeneteket, amelyet Barbi-Nacsa show-nak neveztünk el. Ehhez Iván segítségét is kértem, és Barbi is játszott szerepeket – például Balázs Klárit, vagy a szomszédokból Almát –, és nagyon nagy sikere volt a vendégeink körében.

Én nagyon hiszek abban, hogy az egyik kulcs, amitől jó tud lenni egy esküvő, az az, ha tele van személyre szabott pillanatokkal. Nálatok pedig keresve sem találhattunk volna személyesebb momentumot.

Olivér: A mi életünkben a humor állandóan jelen van, a legtöbb dolgot ezzel próbáljuk kezelni. Nagyon sokat nevetünk, ez szinte mindenen átsegít minket.

Barbi: Épp ezért szerettük volna, hogy mindenki egy maradandó élménnyel távozzon az esküvőről, amelyben helyet kap a humor is. Persze voltak megható pillanatok, de nem az volt a célunk, hogy folyamatosan könnyeket csaljunk ki az emberekből, hanem hogy inkább a nevetés legyen túlsúlyban.

Elvégre mégiscsak az örömről és a szórakozásról szól a nap nagyobbik része. Apropó, mennyire kapott szerepet nálatok a buli? Nagyon sokan mérik az esküvő sikerességét abban, hogy meddig tart az este; sőt hallani olyat is, hogy akkor jó egy esküvő, ha hajnalig nincs is megállás. Nálatok ez hogyan zajlott?

Barbi: Nekünk ez a nap nem feltétlenül erről, vagy a mértéktelen alkoholfogyasztásról szólt, nem is volt olyan a társaság.

Olivér: Sokan ezt pozitívumként is megjegyezték. Nagyon sokszor fordult elő velem is egy esküvőn, hogy éjfél után már nagyon indultam volna, de kellemetlennek éreztem olyan „korán” otthagyni az esküvőt. Nálunk ez teljesen kötetlen volt, az egyetlen fix időpont körülbelül az egy óra volt, addig terveztünk ünnepelni. Ezt követően volt még egy szűkebb körű kis utóbuli Korda Gyuri barátoméknál, akik csináltak egy zártkörű zongora bárt – itt töltöttünk még el néhány órát.

Kontrasztba tudnátok állítani azt a két dolgot, ami számotokra a legemlékezetesebb és a legtanulságosabb volt az esküvőtökön?

Olivér: Nekem egyértelműen az volt a legszebb pillanat, amikor Barbit megláttam a templom kapujában. Nagyon felemelő volt. Tanulság szempontjából inkább csak pozitív megerősítés kaptunk, amelyet másoknak is bátran javaslunk. Mi tudatosan törekedtünk a kis násznépre, azt éreztük, hogy még az 50 körüli létszám az, amelyik kezelhető. Biztos lesznek sértődések, de mi azt gondoltuk, hogy minél kisebb az esküvő, annál meghittebben tudunk ünnepelni. Mi például voltunk olyan esküvőn, ahol a templomi szertartás után félórát kellett sorban állnunk a gratulációhoz, és előttünk mutatkozott be valaki a menyasszonynak. Mi ezt semmiképpen sem szerettük volna, így csak elvesztette volna ez a nap a varázsát.

Barbi: Számomra az egyik legkedvesebb emlék az volt, amikor már összeadott minket a lelkész úr és házaspárként vonultunk ki a templomból. Ez az a fajta pillanat és érzés, ami csak egyszer adódik az életben. De sosem felejtem el azt sem, amit Olivér mesélt arról, hogy mit mondott neki az édesapám, amikor átadott neki. Odasúgta, hogy „Úgy vigyázz a lányomra, ahogy eddig én vigyáztam rá!”. Negatív élményünk nem volt, utólag talán csak annyit említenék, hogy még ez az 55 fő is elég nagy volt ahhoz, hogy ne lehessen mindenkivel külön-külön túl sok ideig foglalkozni. Sajnálom, hogy sokukkal nem tudtam többet beszélgetni, de ettől függetlenül igyekeztünk mindenkire odafigyelni.

Milyen érzés volt Daalarna ruhádat viselni? Olivér, neked hogy tetszett Barbi ruhája?

Olivér: Én elámultam, mikor megláttam. Emlékszem arra, hogy a templomban megszólalt az orgona, én megfordultam, az ajtóban pedig ott állt Barbi az édesapjával. Mikor megláttam, az valami csoda volt. Lehet, hogy kicsit költői túlzásba esem, de abban a percben úgy éreztem magam, mintha a Westminster-apátságban egy királyi esküvőn lennénk.

Barbi: Egy ember nem volt, aki nem csodálta volna meg a csodás Daalarna ruhát – kortól, nemtől függetlenül mindenki imádta. Olivér nagyon szereti, ha valami formabontó, ezért amikor a ruhámat kerestük, már tudtam, hogy én is valami rendhagyót szeretnék. A Daalarna szalonba belépve millió olyan modell volt, ami nagyon tetszett, de mikor erre ránéztem, tudtam, hogy ez lesz az én ruhám. Nagyon egyedi volt, sosem láttam még hasonlót menyasszonyon. Olivér anyukája is elkísért, aki azért egy másik generáció, és ízlésében is valamelyest konzervatívabb, mint én, és neki is nagyon tetszett. Délután három órától kezdve egészen az esküvő végéig ez az egy ruha volt rajtam, egy csoda volt viselni.

Említettétek, hogy nagy rajongói vagytok a francia hangulatnak, a nászutatok pedig közvetlenül az esküvő után Párizsba vezetett. Mi alapján választottátok ezt az úticélt; szerettétek volna a nagy napon megélt hangulatot ilyen formában is kiteljesíteni?

Barbi: Csak néhány napra utaztunk el, szerettük volna azt az életérzést átvenni; nem az volt a cél, hogy kipipálgassuk a kötelező látnivalókat.

Olivér: Tévedj el Párizsban, én ezt szoktam mondani. Nem terveztünk meg semmit, csak hagytuk, hogy sodródjunk a városban – ennek is köszönhetjük, hogy véletlenszerűen éltünk meg csodákat. Egyik este például kinéztünk egy éttermet, ahol foglaltunk asztalt, de sajnos még sokat kellett volna várakoznunk, hogy az felszabaduljon. Végül inkább elengedtük, és tovább sétáltunk, ahol találtunk egy hangulatos kis éttermet. Kiderült, hogy az Párizs legrégebbi étterme, amit 1686-ban nyitottak meg, és olyan ereklyék találhatóak meg ott, mint Napóleon kalapja, amit fizetségként hagyott ott, mikor nem tudta kifizetni a vacsoráját.

Barbi: Az egyik kedvenc filmünk az Éjfélkor Párizsban, ezért szerettünk volna ellátogatni az egyik filmes helyszínre is. Ezután tovább sétáltunk, és a következő sarkon volt egy kis bár, ami pont olyan hely volt, mint ami a filmre is emlékeztetett. Kiderült, hogy több, mint háromszáz éves az a kis hely. Annyira jó volt, hogy váratlanul bukkantunk rá ilyen különlegességekre.

Fotó: Pejkó Gergő, Helyszín: Pierrot, Ruha: Daalarna, sminkes: Kiss Csilla, fodrász: Sziráki Réka, fejdísz: Rienne Bride, cipő: Vágó Réka – A cikkben található fotók engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása tilos, engedélykérés az info@secretstories.hu email címen. Az interjú szövegéből idézetek felhasználhatók abban az esetben, ha a cikk tartalmazza a Secret Stories cikkére történő szöveges ÉS hiperlink hivatkozást.

Még több valódi esküvői beszámolót találsz ezen a linken, vagy kövess minket az Instagramon még több inspirációért! Nézd meg a Daalarna legújabb esküvői kollekciójának kampányfotóit ide kattintva