Giverny virágmezői, a tó felszínén ringatozó csónak és a vízililiomok könnyed lebegése, a színek játékos összemosódása, a bárányfelhős égbolt. Az ember szinte belevész az élménybe, ha már csak a festményeket is nézi egy múzeum falain belül. Érthetetlen ecsetvonások és színhasználat, már-már az illatokat is érezni a levegőben, amit Giverny rózsái árasztanak. És mindez a valóságban? Létezik.
A normandiai településen leszállva a vonatról, amely a párizsi Gare Saint-Lazare állomásról indult, még semmi különlegeset nem láttam. Giverny vasútállomása pici volt és jelentéktelen, a komor, esőre forduló időjárásban szomorkásnak is mondható. Innen még negyed órányi buszútra fekszik az a Giverny, amelybe Monet 1890-ben beleszeretett.
Zöldellő dombok vették körül a házakat, amelyek egymás mellett katonásan sorakoztak. Ilyen helyet képzel el magának az, aki szeretne elvonulni a világ zaja elől. Felnéztem az égre, szürke felhők közeledtek, egy-egy csepp esőt is éreztem a hajamra hullani. Nem ilyen időjárásban szeretett Monet festeni járni, az már biztos.
Több látvány is tárult elém egyszerre: a zöld zsalugáterescsaládiház, az ablakokon kék-fehér kockás függönyök, a ház előtti rózsabokrok, a rózsabokrok előtt a hatalmas virágoskert, azon túl égig érő fák sorakoztak. Mindenfelé keskeny ösvényeken sétáló turisták, ugráló gyerekek, fotózó fiatalok, a padokon megpihenő idősek voltak.
A lila, a rózsaszín, a bíbor, a fehér, a kék, a sárga, ezek árnyalatai egyszerre borították be a tájat. Monet minden virágnak kialakította a helyét, előre kigondolta festményeinek színvilágát és ha kellett, ő maga ültetett olyan színű virágot a földbe, amilyet előzőleg megálmodott. Christoph Heinrich, Monet című könyvében azt írta, egyik évben kirügyezett egy tölgyfa a kertben, de a festő már nem volt hajlandó változtatni a képen, ezért gyerekeket küldött a fa tetejére, hogy szedjék le a zöld rügyeket.
Minél mélyebbre séltáltam a kert belsejében, annál inkább megmutatkozott a festményekről már jól ismert tájkép. Olyan érzésem volt, mintha már jártam volna itt. A tavirózsák tava esőben sem tudott komor lenni, a szomorúfűzek itt-ott ráhajoltak a csillogó víztükörre. A néha felbukkanó színes, apró virágok megbolondították a csupazöld tájat. Monet a japán kultúra szerelmese volt, a festményekről ismert zöld fahídak is japán fametszetek alapján készültek.
A ház felé sétálva a világosszürke bárányfelhők közül egyszercsak kisütött a nap. Egészen más arcát mutatta a kert, minden életre kelt. A színek ragyogtak, akárcsak a vízcseppek a füves talajon. Visszamentem újra a tóhoz, hogy ilyen fények közepette is megcsodáljam a tájat. Minden színt megduplázva láttam a víztükörben, a vízi liliomok és a fűzfák árnyékot vetettek a tavon, már-már életre keltek a festmények. Az embernek alkotni támad kedve, megörökíteni, egy életre magába zárni az érzést.
Monet házára nem használnám a múzeum kifejezést, inkább olyan érzés volt sétálni a szobák között, mintha a festő még ma is ott élne. Nincsenek túlgondolt részletei, tárgyakkal zsúfolásig megtöltött terek. A hatalmas ablak előtti íróasztalnál szinte látni, ahogyan Monet a nyitott ablakon át belefeledkezik kertjének szépségébe. Mindenfelé mennyezetig érő üvegajtók és ablakok, a fény csak úgy ömlik be rajtuk a helyiségekbe. A ház földszintjén van az étkező és az abból nyíló konyha. Monet nagyon szeretett enni, az étkezéseket is gondosan megterveztette a különböző napszakok fényviszonyaihoz igazítva, nehogy lemaradjon egy-egy szép pillanatról, amely ihletet adhat neki. Az emeleten található szobák ablakiból szinte az egész kertet belátni. A ház berendezése is színes, mindenfelé virágos bútorokat, kiegészítőket látni.
Szinte egész évben látogatható a környék, de a legszebb tavasszal és kora ősszel. Érdemes egy nagy sétát tenni Giverny más részein is, gondosan ápolt kiskertek és takaros házikók sorakoznak mindenfelé. Monet Giverny-ben készített festményeit a párizsi Musée d’Orsay őrzi. A kirándulás után érdemes ellátogatni a Szajna partján fekvő múzeumba és újra átélni a virágoskertek bódító hatását.
Fotó és szöveg: Czank Lívia
