Enikő és Ilpo Finnországban élnek, esküvőjüket azonban egy Rovinj melletti kis szigeten tartották. Enikőt különleges emlékek fűzik Horvátországhoz: a gyerekkorát Nagykanizsán töltötte, így nyaranta bejárta az egész térséget. Azt meséli, mindig is egy tengerparti esküvő volt az álma.
A lánykérés
Helsinkiben ismerkedtem meg Ilpóval. Ugyanabban az iskolában kezdtük a másodképzésünket négy és fél évvel ezelőtt. A kezdeti puhatolózás után hamar rájöttünk, hogy mindketten többet érzünk a barátságnál. Két évvel később kérte meg a kezem: romantikus és egyben vicces lánykérés volt. Helsinki mellett van egy kis történelmi sziget, oda mentünk piknikezni egy gyönyörű napon. Egyszer csak a barátom elővett egy Kinder tojást, ami az egyik kedvenc édességem. Kibontottam, külön vettem a csokikat, de a dobozban csak egy papírkát találtam, amit először nem nagyon értettem. A papíron aztán magyarul egy szöveget olvastam: Megtisztelsz-e azzal, hogy hozzám jössz? Felnéztem és a barátom térdelt előttem, kezében egy gyűrűvel.
A tengerparti esküvő, mint helyszín
Mindig is egy tengerparti esküvő volt az álmom – mint ahogy sok más lány is. Két aspektusa volt a választásunknak: megtalálni az országot, kiválasztani a ceremónia színterét. Gyermekkoromat Nagykanizsán töltöttem, és szinte minden nyáron ellátogattunk az Adria egy pontjára, így a szerelem hamar megszületett a csodás ország iránt. Ilpóval is jártunk horvát partokon, így mikor megemlítettem lehetséges helyszínként ő is tökéletesnek vélte. Mivel vendégeink multinacionálisak, így igazságosnak is látszott, hogy mindenkinek utaznia kell az élvezetért. 🙂 Fontos szempont volt a kiválasztáskor, hogy nagyszüleim, akik a hetvenes éveikben járnak, szintén el tudjanak utazni a helyszínre. Habár Rovinj városát jól ismertem, a hozzá tartozó Katarina szigete ismeretlen volt számomra is, és magát Hotel Katarinát is rögös úton fedeztük fel. Egy évvel a tengerparti esküvő előtt felvettem a kapcsolatot egy helyi esküvőszervezővel. Néhány Skype értekezlet és az esküvő részleteinek feltárása után azonban a hölgy és a cég egyszerűen felszívódott (hál’ Istennek nem fizettünk még nekik). Azonban a helyszínt maga az esküvőszervező javasolta egy korábbi beszélgetés során, így elhatároztam, hogy a kezembe veszem az irányítást és direkt kapcsolatba léptem a hotellel.
Az esküvőszervezés
Körülbelül egy évvel a tengerparti esküvő előtt kezdtem el dolgozni a kivitelezésen, de már évek óta gyűjtöttem az ötleteket a dekorációra, stílusra, ruhára. Mivel egymagam, több ezer kilométerről szerveztem meg mindent, nem volt egyszerű dolgom. Kapcsolatban álltunk a hotel rendezvényszervezőjével, aki szolgáltatott egy pár képet, megkönnyítve dolgomat, de lényegében látatlanban álmodtam meg mindennek a helyét és kinézetét. Ezen a ponton már egy kész esküvői albumom volt Pinteresten, ahova gondosan elmentettem minden részletet, ami a vágyainkban megfogalmazódott. Párom is nagy élvezettel alkotott véleményt mindenről – kifejezetten a ruháról. (Enikő az esküvői előkészületekről részletesebben is mesélt egy korábbi cikkünkben, amelyet ide kattintva olvashattok el.)
A menyasszonyi ruha
A ruhaválasztás előtt három dolog volt nyilvánvaló a számunkra: nyitott hátú fazonra utazunk, a dátum (július eleje) miatt a lehető legvékonyabb anyagot szeretném, illetve hogy magyar tervezőtől legyen a ruha. Átfogó keresésem eredménye egy pár egymástól teljesen eltérő szalon és tervező listája lett, akiket 2015 decemberében egy pénteki napon végiglátogattunk. A párom is jelen volt a kiválasztásnál. A Daalarna szalon volt a legutolsó időpontunk aznapra, és addigra már 99 százalékban biztos voltam abban, hogy egyedi ruhát szeretnék. A szalonba belépve rögtön éreztem, ez lesz az. A szalonban dolgozó lányok szuper segítőkészek voltak. A csodálatosabbnál csodásabb ruhadarabokat felpróbálva lassan kezdett körvonalazódni a fejemben, hogy melyik csipkét milyen fazonban szeretném, amit azonnal papírra is vetettek nekem. Így született meg a ruha! Vagyis majdnem…ezen a ponton ugyanis még nem tudtam, milyen eleje legyen. Azt csak akkor választottam ki, amikor hónapokkal később megérkeztem a ruhapróbára, és besétálva megláttam egy ruhát: ez lesz a dekoltázs fazonja!
A ruhát májusban mindössze öt nap alatt rám szabták. Rendkívüli csapat dolgozik a Daalarnánál!
Meglátni és megszeretni
A frizurámat és a sminkemet saját magam készítettem el. A szerelmem nem látta a kész ruhát, amíg le nem sétáltam benne, a tekintete azonban mindent elárult. Nem egy hagyományos esküvői ruháról beszélünk, így nem tudtam, hogy ki mit fog szólni. De őszintén szólva, ez elsősorban nekem lett készítve, másodsorban a páromnak, és utána mindenki másnak. Mi mindketten ámulatba ejtőnek véljük, de persze ízlések és pofonok. Azóta azonban akárkinek megmutattuk a képeket, mindenki csodálkozva méltatja. Tervbe van véve, hogy minden évben elutazunk valahova, megünnepelve az évfordulónkat és lehetőséget teremtve, hogy újra pompázhassak a ruhámban néhány fotó erejéig. 🙂
De azt sem szabad kihagynom, ahogy a fotózás helyszínére jutottunk el. A ceremónia helyszínéről a sziget másik oldalára kellett átsétálunk, hogy elkaphassuk a nap utolsó sugarait. A tenger közelsége révén a sirályok állandó veszélyt jelentettek a ruhánk épségére, és sajnos az uszályomat is szoros testközelben kellett tartanom. A sziklafal, amit fotósaink nagy gondossággal kiválasztottak, nem éppen menyasszonyokra szabott. A bokrok között csak néhány percnyi bozótritkítás után, a fotós ingjébe csavarva jutottam át, míg fotográfusaink a ruhámat testükkel védték a növényektől. Kijutva a sziklákra szembesültem vele, hogy tériszonyom még mindig élénken él bennem, de a vágy a tökéletes fényképekre nagyobb volt. Ruha a nyakba, lábak kicsavarva, imák mondatba foglalva – a többi már történelem, vagyis fotó.
Minőség a mennyiség felett
Mivel mindketten más hagyományokból érkezünk, kompromisszumot kötöttünk. Mondjuk inkább úgy, hogy megteremtettük a saját hagyományainkat. Kissé kisarkítva mindent vagy semmit alapon elhatároztuk, hogy csak a rendkívül szűk család és a legközelebbi barátaink lesznek jelen. Szerettünk volna a szó szoros értelemben jelen lenni és élvezni a saját esküvőnket, és nem csak mások kényelméről aggódni, ráadásul az anyagiakat is szem előtt kellett tartanunk. Minőség a mennyiség felett. 🙂
A szüleink, a testvéreink, az én nagyszüleim és a legjobb barátaink adták ki a szerény 12 fős vendéglistát. Ők egy nívós nemzetközi népség: Finnország, Magyarország, Észak-Írország, Svájc is képviseltette magát, illetve jelen volt még két fotósunk is Új-Zélandról.
A dekoráció
A dekorációban hatalmas köszönettel tartozom a szüleimnek. Én megálmodtam minden egyes darabot, ők pedig elkészítették őket tökéletesre. A hangulat egyszerű Provance stílus volt: fehér, légies anyagok, burlap (zsákanyag), rengeteg gyertya és virág. Minden egyes darab kézileg készült és a saját képzeletünket is felülmúlta. Virágnak az apró fehér virágú fátyolvirágot választottuk, több száz szál vett körül minket. S míg a dekoráció légiesen fehér volt, a vendégeinket megkértük (szintén kézi készítésű meghívónkban), hogy viseljenek valamilyen formában rózsaszínt, a kedvenc színemet. A rózsaszín buborékfújók, a legyezők a hőség ellen, a nyomtatott fordítások mind a show elemeit képezték. A mellékelt fotók kiválóan mutatják az erőfeszítéseket.
A lakodalom hajnali 1-ig tartott, nagyszüleim kitartóan velünk maradtak kb. este 11-ig. Nem igazán tartottunk meg hagyományokat a mindennapokból. Ami kitűnhet, hogy mivel egy tucat vendég volt jelen, mindenki kihasználta a lehetőséget a saját beszédre. Akik megfontoltak voltak, előre leadták nekünk, így lehetőségünk volt nyomtatott fordítást biztosítani, a többit pedig rögtönzött szinkrontolmácsolással oldottuk meg. Sok-sok nevetés és sírás gabalyodott itt össze. 🙂
Az első pillantás, amit a párodtól és szeretteidtől kapsz; a kivonulás, amikor buborékok kereszttüzében lépkedve mindenki a ti szerelmeteket élteti; a könnycseppek, amiket szüleid és nagyszüleid ejtenek látva boldogságotokat – sosem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat.
Az esküvői menü
A vendéglista sokszínűsége miatt figyelembe kellett vennünk mindenki ízlését, így a vacsora menüsorát a vendégekhez igazítottuk, a lehető legkevesebb tengeri herkentyűt belefoglalva. (Ami pedig a koktéltálcákon feltűnt és nem volt odaírva, hogy micsoda, azt inkább csirkeként promotáltunk a klasszikus ízekhez szokott nagyszüleimnek. 🙂 Az ételek a hotel konyhájából kerültek ki és isteni finomak voltak. A ceremónia este hatkor kezdődött, koktélóra követte, ezt követően mi elmentünk egy naplementés fotózásra, amíg vendégeink mindenféle játékokkal szórakoztatták egymást és magukat. Ezután mindannyian leültünk egy nagy asztalhoz és jól belaktunk a vacsorával.
Torta helyett mi cupcake tornyot kértünk csokoládés-epres és narancsos-mandulás sütikkel, amelyek egy édesapám által készített farönk tortatartón díszelegtek.
Akik nélkül a nagy nap nem lett volna ugyanolyan
Mindenképpen meg szeretném említeni az új-zélandi fotósainkat, Tim Kellyt és Nadine Ellent. Rájuk egy véletlen egybeesés miatt bukkantunk. Kapcsolatba léptem egy horvát fotográfussal, aki ugyan nem volt elérhető, de javasolta kedves kiwi barátaikat, akik több helyi fotósmunka kapcsán amúgy is az országban tartózkodnak. Egyik e-mail követte a másikat, és sikerült megnyernünk őket a nagy napra. Amellett, hogy varázslatosan dolgoznak, két rendkívüli embert ismertünk meg, és mondhatom barátokat találtunk. (Ide kattintva megnézhetitek a munkáikat.)
A tengerparti esküvő fotóit Tim Kelly & Nadine Ellen készítette.
Hogy tetszett a rovinji tengerparti esküvő története? Kattints ide még több valódi esküvői történetért! Lájkold a Secret Stories Facebook oldalát, hogy mostantól még több titkos történetről értesülj az esküvők világából!
