Papp Éva és Schneider Zoltán az életben házaspárt, a szakmájukban egy csapatot alkotnak, amely felállás máris nem nevezhető hétköznapinak. Ami még ennél is érdekesebb kérdés volt a számomra, hogyan fér meg két fotós egy hajóban úgy, hogy mindeközben magazinok és megrendelők elvárásainak is meg kell felelniük?
A szürke kendő, Papp Éva és Schneider Zoltán fotója
A Daalarna Flower kollekció fotózásán ismerkedtünk meg. Azóta három alkalommal találkoztunk, ahol alkalmam volt megfigyelni titeket. Mindkettőtöknek megvolt a maga feladata és úgy tűnt, egy megszokott rendszerben dolgoztok.
Zoli: Úgy szoktam fogalmazni, hogy Évi a művésznő, az ő kezében van a fényképezőgép, én pedig minden olyan dolgot irányítok, amit meg lehetett tanulni a fotózás területén. Az idő nagy részében a számítógép előtt ülök és onnan figyelem a képek születését.
Évi: A fotózások igazán kreatív része még azelőtt történik, hogy a gépet a kezembe venném. Eleinte sokat beszélgetünk az ötletről, formáljuk, átgondoljuk a lehetőségeinket. A kutatómunka, a helyszín vagy a háttér keresése, a koncepció kitalálása mind-mind közös munka.
Mennyiben lehettek kreatívak egy megrendelés esetén és mennyiben csapatmunka a fotózás?
Évi: Sok év van már mögöttünk a szakmában, manapság már hallgatnak ránk, támaszkodnak az ötleteinkre. Egy portré fotózásnál, ha eszembe jut valami az alany kapcsán, akkor megosztom az elképzeléseimet a megrendelővel és amellett, amit ők szeretnének engedik a mi ötleteinket is megvalósítani.
Zoli: Tulajdonképpen minden egy egészséges kompromisszumon múlik. A konkrét koncepciót nem változtatjuk meg, de hozzátesszük a képekhez a saját stílusunkat is. Akik velünk dolgoznakismerik a világunkat, az irányt, amit képviselünk, ezért hívnak minket egy adott munkára.
A portrék általában egy interjúhoz kapcsolódnak. Cél az, hogy a fotó kifejezze a szöveget és fordítva?
Zoli: Az interjú témáját nem minden esetben tudjuk. Az újságírók a kérdéseiket sokszor a fotózás közben, a smink és a frizura elkészítése alatt teszik fel. A portréfotózásnál nem a szövegre támaszkodunk, hanem a saját kommunikációnkra, a fotóalannyal folytatott beszélgetések segítik a képek témájának kialakulását.
Daalarna BALLET kampányfotó, Fotó: Papp Éva és Schneider Zoltán
A Daalarna BALLET kampányfotózása nemcsak a márka életében, de Évi, neked is különleges élmény volt, mert ha jól tudom, vonzódsz a balett, a táncművészetek világához. Ott elég összetett koncepcióról volt szó mindenki részéről.
Évi: Egyébként a Daalarna fotózásait nevezném ideálisnak, mert minden körülmény adott szokott lenni ahhoz, hogy a végeredménnyel mindenki elégedett legyen. Anitával hosszú évek óta dolgozunk együtt, ismerjük egymás ízlését, elképzeléseit. A fotózás előtt már hetekkel levelezünk, ki mit gondol a témáról, adott esetben a balettról. Az Operaház volt a fotózás helyszíne, ki kellett találnunk, milyen hangulat illik az épülethez, kinek mi jut eszébe a színházról. Majd következett a modell szerepe, aki ebben az esetben egy balerina volt. Vele mindenképpen szerettünk volna még a közös munka előtt találkozni, hogy megismerjük, lássuk élőben, legyen egy kezdeti elképzelésünk róla. A helyszín bejárása is fontos volt, hogy pontosan milyen hátteret válasszunk, Anitának mi tetszik és mi kevésbé. Utána következett a világítás megoldása, ami a hangulathoz elengedhetetlen.
Ha modellel dolgozunk, ott a ruha dominál. Azonban ebben az esetben figyelembe vettük Lili személyiségét is, aki ismert művésznő a szakmájában, így a balett is központi szerepet játszott a képeken.
Ezeket a lépéseket szép sorban végig vesszük a fotózás előtt. A fotózás napjáig továbbá egyeztetésre kerül az is, hogy az egyes ruhákhoz milyen frizura és smink fog készülni, a munka megkezdésére a konkrét helyszíneket és a hozzájuk kapcsolódó világítást is kiválasztjuk.
Zoli: Amikor a modell odaáll a kamera elé Évinek persze marad némi mozgástere, ahol különböző beállásokat, mozdulatokat kér a modelltől. Ezeket nem szoktuk előre megtervezni, az adott pillanat hozza meg az elképzeléseket. Számunkra nagyon fontos, hogy a modell kiválasztása is közös megbeszélés legyen, mert ha a fotósnak nem tetszik, akkor nem is fogja inspirálni a közös munka alatt és ez a képek rovására megy.
Ha minden összeállt és megszületik az első fotó, ott látjuk igazán, hogy sikerült-e a fejben elképzelt világot megvalósítanunk. Ez a pillanat mindig egy kiélezett szituáció. Ha mindenki elégedett, akkor már tudjuk, hogy azt az irányt kell követni.
Azt mondtátok, hogy a BALLET fotózása ideális volt a számotokra. Milyen körülmények ronthatnak a végeredményen?
Zoli: Ha az előbb felsoroltak közül bármelyikelem hiányzik, akár az idő, akár a helyszín vagy a modell megismerése, bármi, akkor az már nem ideális. De általában a legnagyobb problémát a pénz hiánya okozza, amely egy állandó stressz helyzetet teremt a fotózásokon. Főleg, ha megrendelő megfelelő keret hiányában lehetetlent követel. De ez is kétfajta utat produkál. Egyrészről látjuk, hogy a pénz hiánya miatt a külföldi fotósokhoz képest a magyarok hátrányban vannak az álmaik megvalósításában, közben meg előnyünkre válik, mert borzasztó kreatívvá és improvizatőrré teszi őket.
Marie Claire editorial, Fotó: Papp Éva és Schneider Zoltán
Miért éppen a divat- és portréfotózást választottátok?
Évi: Emmer Laci fotóasszisztense voltam, akit a hazai magazinfotózás egyik alapítójaként tartanak számon. Az egyik ok tehát lehet az ő munkásságának a követése, de sokszor elgondolkodtunk már Zolival azon, végül miért választhattam valóban ezt az irányt. Az elképzeléseink között szerepel az is, hogy a nagymamám egy moziban dolgozott, a gyerekkorom nagy részét vele töltöttem. Az összes színésznek, színésznőnek tudtam a nevét, minden filmet láttam akkoriban. Emellett a mamám életében mindig is fontos szerepet játszott a divat, az öltözködés, gondosan megválogatta, mit mivel viseljen. Szerintem tudat alatt a vele kapcsolatos gyerekkori élményeim is formálták a divat iránti szeretetemet és a képi világgal kapcsolatos érdeklődésemet. Egyébként pedig a gimnáziumban egyszer megkérdezték, mi szeretnék lenni és azt feleltem, fotós. Még kamerám se volt akkoriban (nevet).
“Évi két évig dolgozott Emmer Laci mellett, de ő maga egy képetsem csinált. Majd Laci unszolására készített egy tesztfotózást, az volt az első sikerélménye. Később jöttünk csak rá, hogy azért kellett neki ennyi idő, mert ő egy megfigyelő típus. Azóta sem vesz a kezébe fényképezőgépet addig, amíg fejben nem készíti el a képet.” – Zoli
Zoli: Én 12 éves koromban kezdtem el zenélni, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanultam tovább. Jazzgitár előadóművész vagyok és űzöm is ezt a mesterséget. Néha gondom vanaz időbeosztással, de a zene és a képi világ közötti párhuzam számorma kimeríthetetlen inspirációs forrás, mindkettőre szükségem van. Ez egyfajta ide-oda passzolgatás, egyik a másikra is hatással van.
Nem tudom nem észre venni, hogy a falon mindeközben tájképek lógnak és meg merem kockáztatni, hogy ezek is a saját munkáitok.
Évi: Igen, ezeket én fotóztam. Kísérletezni élmény. Ilyenkor mélyebbre lehet nyúlni a kreativitásban. Vannak elképzeléseim, kitalálok valamit és megvalósítom azokat. Pillanatnyi örömöt és elégedettséget szül, de másnap megint újra vágyom és kezdődik minden előről.
Ha jól értem, ezek a képek a fióknak készülnek? Illetve a falra?
Zoli: Évi várja, hogy megszülessen benne az az erő, hogy megmutassa a képeit a nagyközönség előtt is. Én ezekből a témákból, ötletekből már javarészt kimaradok, egyéni elképzelések szerint készíti őket. Más, amit munkából csinálunk és más, amit pusztán szerelemből. Utóbbinál minimális a stáb is, hogy Éviben minél kevesebb megfelelési kényszer legyen. Tegnap voltunk a Picasso kiállításon a Nemzeti Múzeumban, ahol az egyes művek történetei között olvastam, hogy Picasso barátai többször mondták a művésznek, hogy bizonyos festményeit inkább ne mutassa meg másoknak, mert túl elvontak, nem fog tetszeni senkinek. Picasso meg sem hallotta ezeket a kritikákat és bátran közölte műveit. Ez pusztán csak arrapélda, hogy nem szabad a fióknak fotózni, nem szabad félni a kritikától, mindenki egyéni látásmóddal rendelkezik, amit valaki vagy megért vagy nem.
Mallorca – A fotó Papp Éva és Schneider Zoltán falán
A divatban egyre többször hallani, hogy nincs új a nap alatt, csak egymást másolják egyes divatházak, magazinok. Ti hogyan látjátok ezt a kérdést?
Zoli: Szerintem ez úgy működik, hogy egy ember információt kap, majd a saját szűrőjén keresztül ő is megvalósítja belőle saját elképzeléseit. Az inspiráció egy örök kérdés marad, hogyan is működik pontosan. Most is egy Picasso kiállításon elhangzott érdekesség ugrott be. A tárlatvezető mesélte, hogy Picasso inspirációt gyűjtött Monet: Reggel a szabadban című festményéből, majd ő is megfestette ugyanazt, csak épp a saját szemén keresztül.
A két festmény elvileg ugyanazt ábrázolja, mégis teljesen máshogyan néznek ki.
Előfordult, hogy megcsömörlött a kreativitásotok, esetleg kiábrándultatok valamiért a fotózásból?
Évi: A fotózásbólnem, inkább emberileg, a csapatmunkából fakadó surlódásokból lett túl sok egy időben. A kompromisszumkészség mellett egyfajta bizalomnak is létre kell jönni nemcsak a csapaton belül, hanem a fotóalannyal is. Ez számos ember összehangolt, finom munkáját jelenti, rengeteg apró rizikóval. Volt, hogy emiatt abbahagytuk egy időre, majdnem egy évig nem vállaltunk magazinfotózásokat.
Zoli: Az alatt az egy év alatt rájöttünk bizonyos dolgokra. Ahogyan az én életemben folyamatosan jelen kell lennie a zenének, úgy Évinek is szüksége van arra, hogy fotózhasson. Mindketten kreatív emberek vagyunk, ha nem csinálhatjuk azt, amit igazán szeretünk, akkor az rövid időn belül felőröl minket. De ha csak a munka részével foglalkozunk és nem kísérletezünk a saját elképzeléseink szerint, akkor azt érezzük, hogy szépen lassan elfogy a kreativitásunk. Ez egy örök játék, mindig lesz egy újabb ötlet, amivel érdekes foglalkozni, így csak rajtunk múlik, hogy a munka és a szerelemből fakadó fotózások között hogyan tartjuk meg az egészséges egyensúlyt.
Fotók: Papp Éva és Schneider Zoltán, Szöveg: Czank Lívia
Hogy tetszett a Papp Éva és Schneider Zoltán alkotópárossal készült beszélgetés? Még több interjú ide kattintva.
