Mintha csak tegnap lett volna, amikor iskolásként nehéz táskával a hátamon sétáltam hazaa Bükkös-patak mentén. Pedig mindennek már 20 éve. Nemrég újra felfedeztem a várost, ahol egy csodálatos gyerekkort élhettem meg. Emlékeim Szentendréről még ma is eleven törtek utat a múltból.

Egy kora reggelen kávéspohárral a kezemben lesétáltam a Dunakorzó nagy, rendezetlen köveihez. A folyó felett vékony ködréteg szállt, még a madarak is csak elvétve csiripeltek. Olyan mérhetetlen csöndet és nyugalmat adott a természet szépsége és a belélegzett friss levegő, amire a nagyvárosokban élőknek sajnos nem sok lehetőségük adódik. Szentendrén nem ritka, hogy a helyiek sétával, futással vagy egyszerűen egy kis dunaparti meditálással kezdik a napjukat. Ez a reggel előhozta minden kedves emlékemet, ami itt ért, ebben a kisvárosban…

25 éve már annak, hogy a családunk Szentendrére költözött. Az óvoda utolsó éveit, az általános iskola nyolc osztályát és a gimnáziumot is itt jártam ki. Alig változott azóta valami. Erre azokon a délutánokon döbbentem rá, amikor felkerestem a számomra legkedvesebb utcákat, templomokat, a turisták által alig vagy talán egyáltalán nem ismert helyszíneket.

A legtöbb látogató tömegközlekedéssel, a szentendrei HÉV-vel közelíti mega várost. Édesapám egyik kedvenc és éppen ide illő története, amikor japán kirándulók egy csoportjával utazott a HÉVegyik kocsijában. Aturisták Pomáz és Pannónia telep megállóhelyek közöttáhitattal meredtek az ablakokon át a távolba, ahol először a Pilis, majd a zöld dombok között egy színes folt mutatkozott meg, Szentendre panorámája. Ők ezért a látványért képesek több ezer kilométert is utazni idáig. Ez a történet jut eszembe minden alkalommal, amikor a hév Pannónia felé zötyög és meglátom a pilisi medencében fekvő tájat.

Egy másik útvonalon, a 11-es út felől az autósok Szentendre határánál a Festőkvárosa feliratot olvashatják üdvözlésképpen. Olyan ez, mint Párizs esete a frappánsabbnál frappánsabb elnevezésekkel. Szentendrére épp olyannyira igazak a jelzők, mint a francia fővárosra. Tehetséges festők, kézművesek alkotóműhelyei, pályamunkáikat őrző múzeumok, apró zugokban megbúvó kávézók, kortárs művészek szobrai és persze a történelem, valamint a kultúra sok száz sőt, ezer éves leképezései, amelyek hol egy nagy kőtemetőben, hol pedig egy templom belsejében találhatóak. Az óvárost romantikus, macskaköves utcák szegélyezik, a Dunakorzónhangulatos élőzene szól, nem csoda, hogy lánykérések és esküvők közkedvelt helyszínévé is kinőttük magunkat az utóbbi évtizedekben. Ez Szentendre a turisták és idelátogatók szemével.

 

Én először messzebb a központtól, a Bükkös-part hosszan elnyúló, kacskaringós ösvényére voltam kíváncsi. Emlékszem, ha a barátaimmal nem volt kedvünk buszozni az iskolától, itt sétáltunk le a dombróla Kálvária úttal párhuzamosan. A fák lombjai összeérnek, így azok csak itt-ott engedik át a napsugarakat. A kristálytiszta Bükkös-patakban halak úszkálnak, szabad szemmel is jól látni őket. A csupasz, simára mosott kövek tetején át lehet ugrálni egyik partról a másikra. Mindeközben sehol egy autó, csak biciklivel vagy gyalogosan közlekednek arrafelé. Szerencsések voltunk, mert a környezetismeret tanárnőnk, Zsóka néni sokszor levitt minketa patakpartra, hogy a természetben és ne az osztályteremben ülve tanuljunk. Ide csak nagyon kevés turista ér el, pedig Szentendrén az igazi kikapcsolódás itt kezdődik, nem a belvárosban.

Mára a patak mentén végig kiépítettek egy keskeny útszakaszt, így ha valaki szeretne a víz mellett sétálva elérni a dunapartra, könnyedén megteheti. Több kis fahíd vezet át egyik oldalról a másikra, ezek alatt lehajtott fejjel ugyan, de át lehet bújni. Még mindig csak a templomok csúcsai engednek következtetni, merre van a központ. Szerdán és szombatonként helyi termelők piacán lehet vásárolni idénynek megfelelő gyümölcsöket, zöldségeket, húsokat.Mivel a szüleim még mindig a városban élnek, számunkra itt vásárolni már-már hagyománynak számít. Ahogyan a Szamos cukrászdában mandulatortát enni és a Dorothea bisztróban limonádézni. Az előbb már emlegetett HÉVvégállomásáról a turisták általában egy jól kitaposott útról közelítik meg a központot. Pedig a Duna mentén, a Postás strand felől sokkal izgalmasabbak az első élmények. A töltés mentén húzódó bicikliút kedvelt a sportolók körében, a füves dunapart pedig a piknikezőknek ad remek terepet. Az arra sétálók dönthetnek úgy, hogy félúton a patakparton keresztül begyalogolnak a központba vagy tovább haladva a Dunakorzót nézik meg először. A szentendreiek nagy örömére, idén nyáron a korzón már csak biciklivel és gyalogosan lehet közlekedni, az autóval érkezőknek a korzó két szélső pontján kell letenniük a járművüket. Egy kedves, költő barátom csak ennyit üzent nekem, amikor megtudta a hírt: “Akkor mostantól a korzó lesz az irodánk.”

 

Szentendre 9 temploma közül az én személyes kedvencem a Belgrád templom, amelynek az egyik kapuja a Fő tértől nem messze, az Alkotmány utcáról nyílik. Még atemplom bejárata előttaz utcán tucatnyi zöld növény és színes, cserepes virág hever a macskaköveken. A virágok és kívánságok terére a világ bármely tájáról érkezhet cserepes növény, földjében egy kis cetlivel, amelyre egy kívánságot jegyez fel a tulajdonosa. A kezdeményezés szervezői gondozzák a náluk hagyott virágokat, hogy a kívánságok is előbb-utóbb életre keljenek általuk.

 

A Belgrád templom kertje mindenki előtt nyitva áll. Bármerről is érkezzen ide valaki, keresztül kell mennie a nyüzsgő belvároson. A templomnál azonban csend fogadja a látogatót. A vöröses épület és a fák, mintha csak az égig érnének, a hűvös zugokba állított padokon olvasni a legmelegebb nyári hónapokban is frissítő időtöltés.A templomok többsége szinte bárhonnan jól látható, ha más részük nem is, de a tetejük bizonyosan. Kényelmes tájékozódási pontok lehetnek. A szentendreiek egyébként alig használnak utcaneveket, amikor megbeszélnek egy találkozót. Azt mondják helyette, hogy a ‘kishídnál’, a ‘Kedvesnél a lépcsőn’ vagy a ‘keresztnél’. Így személy szerint én már kerültemolyan helyzetbe, hogy nem tudtam elmagyazáni egy turistának, merre menjen egy egyébként minden helyi által ismert nevezetességhez. A Belgrád templomon túl, de még az Alkotmány utcáról nyílik a Templomdombra vezető egyik út, ahol rendszerint a templomdombi iskolások játszanak. Különleges játszótér az övék. Innen lelátni a domb alatti Fő térre, de át a Szentendrei szigetre is. Azonban érdemes egy kicsit a macskaköveket is megcsodálni, talán itt veszik fel a legérdekesebb formáikat és színeiket. Egyik-másik türkizkék, vízkék árnyalatokban pompázik, egyenetlenségük azonban okoz némi bosszúságot, akár sportcipőben, akár magassarkúban. Macskakövek nélkül azonban nem lenne ugyanaz a város arculata, így ez az apróság megbocsájtható.

 

Létezik egy ‘titkos’ lépcső, amelynek tetejéről ellátni egészen a Megyeri hídig. Nem is a kilátás, inkább a hangulat miatt kedveltük meg egy barátommal, Márkkal. A jobbra-balra tekergő lépcső tulajdonképpen egy ház teraszára érkezik meg, ahovamég felhallatszik a Dunakorzón játszó zenész muzsikája. A város pislákoló fényei onnan fentről úgy tűnhet, hosszú szalagokként fonják körbe a várost. Még ma is ugyanazt a fenyőfáktól és rózsabokroktól átitatott illatot éreztem, mint tíz éve azokon az estéken. A Szamárhegyen sétálva eszembe jut egy kincskereső játék még iskolás koromból. Csapatokat alkottunk, mindenki kapott egy térképet, valamint különböző történelmi és kulturális feladatokat. Meg kellett keresnünk a középkori céh mesterek jelzéseit a házakon vagy épp Czóbel Béla szobrát és odaírni a lelőhelyüket a térképre. Rejtve, de így ismertették meg velünk a város örökségét.

 

Szentendrén minden korszak képviselteti magát, az ókortók napjainkig, sőt, néha még a jövő is felfedezhető egy-egy kortárs művész munkáin keresztül. Az eklektikus össze-visszaság legékesebb példái a Fő térről a Dunapartra levezető utcácskákban rejtőznek. A galériák, képtárak és múzeumok egymás mellett sorakoznak, mint-mind önálló egyéniségekként. Az utca művészei pedig meghúzódnak a sarkokban, akik szerintem a legüdébbszínfoltjai a városnak. Mindig is szerettem nézni őket a kora délelőtti órákban, ahogyan festékes tálkájukat és ecsetjeiket rendezgetik a macskaköveken és gondosan, úgy tűnhet, valamiféle titkos szabályrendszer szerint a falaknak döntik a már elkészült műveiket.

 

Szentendre minden érzékszervére hat az embernek. A helyiek mentalitása és figyelmessége a legfontosabb erényei a városnak. Erre igazán akkor jöttem rá, amikor elköltöztem. Az a kisvárosi báj, amit gyerekként,majd tinédzserként megszoktam a kávézókban, a könyvesboltban ezidáig sehol nem köszönt vissza, bárhol is jártam a világban.Az a bizonyos kávé a kezemben, amivel hetekkel ezelőtt leültem a dunapartraindított el bennem egy visszavágyódást. A kávézó, ahol az italomat vettem még ki sem nyitott, amikor megálltam az ajtajában. Már fordultam volna el, amikor egy idős hölgy kinézett és megkérdezte mit szeretnék. “Kávé, kávé az mindig van” és már indult is a pult mögé. Fahéjat is tett rá nekem, mert az élénkít és egy ajándék kekszet is hozott, hogy ne éhgyomorra kávézzak. Máshol is találkoztam már hasonlóan kedves gesztusokkal, de csak Szentendrén éreztem igazán otthon magamat tőle,és szerencsésnek, hogy egy ilyen kisvárosban tölthettem a gyerekkoromat.

Fotók és szöveg: Czank Lívia, illetve Szentendre hivatalos honlapja: szentendre.hu