Születésnapi nyereményjátékunk eredményhirdetését követően most egy újabb titkos történetet osztunk meg veletek a kedvenc pályázataink közül. Olvasónk, Nóra egy gyönyörű novellát küldött nekünk megismerkedésük titkos történetéről.
“Többé ne keress.” – Nyeltem csendben a könnyeimet, küszködtem az érzéseimmel, az agyamban cikáztak a gondolatok, a szívem majd’ felrobbant, annyira kalapált. Becsukódott a kollégium ajtaja mögöttem, és hátra se néztem, szaladtam fel a lépcsőn, az arcom égett és a zúgás egyre csak erősödött a fejemben.
Két évvel korábban, egy nyálkás februári napon lenyűgözve néztem a kávézóban a kezedet, az állad vonalát. Hosszasan és élvezettel meséltél, külföldi munkákról, táncról, zenéről. Sokszor eszembe jutott az a délután a rákövetkező hónapokban, de csak újabb egy év múlva találkoztunk újra. Barátnőm meghívására érkeztél, fekete selyem ing volt rajtad, teátrálisan robbantál be az apró kis albérleti szobába. Nem tudtam leplezni a zavaromat, a zúgás egyre csak erősödött a fejemben, az arcom szinte lángolt. Azon az estén végre kettesben lehettünk, sután táncoltam veled, te a kezemet dícsérted, én zavaromban elkaptam és a hátam mögé dugtam. A füstös egyetemi diszkóban lüktetve üvöltött a zene, de ahogy ott ültünk ketten egy eldugott sarokban, mint egy régi fényképen, megállt az idő.
Tombolva dobogó szívvel vártam a hívásaidat, hogy újra halljam a hangod. Hosszan és élvezettel meséltél most is: munkáról, táncról, zenéről. Nyár derekára ritkábban tudtunk beszélni, te és én egyre távolodtunk, és mire ősz lett azt hittem, már nem is emlékszel rám. “Többé ne keress.” – mondtam neked gőgösen egy fullasztóan meleg szeptemberi délutánon, mikor hazajöttél, és csak zúgott a fejem, egyre erősebben, az arcom égett, és cikáztak a gondolatok a fejemben és hátra se nézve rohantam fel a lépcsőn.
Sok év telt el. Sok év nélküled, de mindig rád-rádgondolva, belepirulva emlékezve a kezedre, az állad vonalára. Gőgből és dacból gyúrt ragadós massza segített elfedni a hiányodat, betapasztotta az emlékeket, a bizonytalanságomat. Férjhez mentem máshoz, kisfiunk született és úgy véltem, a boldogság csupán annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő. Csak menni végig az úton, konokul, de már nem is a cél hajt, csak menni végig az úton.
Egy fullasztó meleg szeptemberi estén vártam, hogy elaludjon a fiam. Némán nyeltem a könnyeimet, ahogy hónapok óta minden magányos estén az új lakásban, ahová költöztem. És akkor eszembe jutott a kezed, az állad vonala, ahogy mesélsz munkáról, táncról és zenéről és mint aki víz alól bukkan fel, tüdeje megszakadva, hatalmas levegőt véve, szinte ordítva a felszínre törve eszméltem rá, hogy nem múlt van és jövő, csak a folytonos jelenidő. És remegő kézzel és lángoló arccal és egyre csak zúgó fejjel mohón írtam a neved a telefonba, hogy megtaláljalak, hogy rád leljek. És azon a fullasztóan meleg szeptemberi estén te válaszoltál és most itt pihensz végre mellettem az ágyban és én csak nézem a kezedet, az állad szép vonalát.
A folytonos jelenidő.
Hamarosan újabb titkos történeteket osztunk meg a kedvenceink közül, addig is ebben a rovatban találjátok az eddigieket! Kövessetek minket az Instagramon és a Pinteresten még több inspirációért!