Születésnapi nyereményjátékunk eredményhirdetését követően most egy újabb titkos történetet osztunk meg veletek a kedvenc pályázataink közül. Olvasónk, Nóra egy gyönyörű novellát küldött nekünk megismerkedésük titkos történetéről.
“Többé ne keress.” – Nyeltem csendben a könnyeimet, küszködtem az érzéseimmel, az agyamban cikáztak a gondolatok, a szívem majd’ felrobbant, annyira kalapált. Becsukódott a kollégium ajtaja mögöttem, és hátra se néztem, szaladtam fel a lépcsőn, az arcom égett és a zúgás egyre csak erősödött a fejemben.
Két évvel korábban, egy nyálkás februári napon lenyűgözve néztem a kávézóban a kezedet, az állad vonalát. Hosszasan és élvezettel meséltél, külföldi munkákról, táncról, zenéről. Sokszor eszembe jutott az a délután a rákövetkező hónapokban, de csak újabb egy év múlva találkoztunk újra. Barátnőm meghívására érkeztél, fekete selyem ing volt rajtad, teátrálisan robbantál be az apró kis albérleti szobába. Nem tudtam leplezni a zavaromat, a zúgás egyre csak erősödött a fejemben, az arcom szinte lángolt. Azon az estén végre kettesben lehettünk, sután táncoltam veled, te a kezemet dícsérted, én zavaromban elkaptam és a hátam mögé dugtam. A füstös egyetemi diszkóban lüktetve üvöltött a zene, de ahogy ott ültünk ketten egy eldugott sarokban, mint egy régi fényképen, megállt az idő.
Te hamarosan repülőre szálltál, messzire utaztál, több ország és egy óceán választott el minket egymástól.
Tombolva dobogó szívvel vártam a hívásaidat, hogy újra halljam a hangod. Hosszan és élvezettel meséltél most is: munkáról, táncról, zenéről. Nyár derekára ritkábban tudtunk beszélni, te és én egyre távolodtunk, és mire ősz lett azt hittem, már nem is emlékszel rám. “Többé ne keress.” – mondtam neked gőgösen egy fullasztóan meleg szeptemberi délutánon, mikor hazajöttél, és csak zúgott a fejem, egyre erősebben, az arcom égett, és cikáztak a gondolatok a fejemben és hátra se nézve rohantam fel a lépcsőn.
Sok év telt el. Sok év nélküled, de mindig rád-rádgondolva, belepirulva emlékezve a kezedre, az állad vonalára. Gőgből és dacból gyúrt ragadós massza segített elfedni a hiányodat, betapasztotta az emlékeket, a bizonytalanságomat. Férjhez mentem máshoz, kisfiunk született és úgy véltem, a boldogság csupán annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő. Csak menni végig az úton, konokul, de már nem is a cél hajt, csak menni végig az úton.
Egy fullasztó meleg szeptemberi estén vártam, hogy elaludjon a fiam. Némán nyeltem a könnyeimet, ahogy hónapok óta minden magányos estén az új lakásban, ahová költöztem. És akkor eszembe jutott a kezed, az állad vonala, ahogy mesélsz munkáról, táncról és zenéről és mint aki víz alól bukkan fel, tüdeje megszakadva, hatalmas levegőt véve, szinte ordítva a felszínre törve eszméltem rá, hogy nem múlt van és jövő, csak a folytonos jelenidő. És remegő kézzel és lángoló arccal és egyre csak zúgó fejjel mohón írtam a neved a telefonba, hogy megtaláljalak, hogy rád leljek. És azon a fullasztóan meleg szeptemberi estén te válaszoltál és most itt pihensz végre mellettem az ágyban és én csak nézem a kezedet, az állad szép vonalát.
A folytonos jelenidő.
Hamarosan újabb titkos történeteket osztunk meg a kedvenceink közül, addig is ebben a rovatban találjátok az eddigieket! Kövessetek minket az Instagramon és a Pinteresten még több inspirációért!
