Születésnapi nyereményjátékunk eredményhirdetését követően most egy újabb titkos történetet osztunk meg veletek a kedvenc pályázataink közül. Réka és Tomi eljegyzésének történetét ráadásul nem csak Réka, hanem Tomi szemszögéből is megismerhetitek. A történetet külön-külön, egymástól függetlenül írták, így született meg a végeredmény. Fogadjátok szeretettel az ő eljegyzésük történetét, amelyre a Covid idején került sor.
Szerintem (Réka)
2014 júliusa: Nagyszülők aranylakodalma (50 év, az durva!), első találkozás a családdal. Két kérdés hangzik el: mikor lesz az esküvő és mikor jön az unoka?
6 évvel később… Ugyanezek a kérdések.
Nem értem, hogy miért nem kéri már meg a kezemet? Már együtt élünk 4 éve, nemrég lett egy tacskónk (ami tudjuk hogy előgyerek!), hatalmas a szerelem, hát mire vár még?! Már a barátnőim is folyton azt kérdezik, hogy mikor böki ki a nagy kérdést (vajon fél az elköteleződéstől?). Azért rendes vagyok, nem presszionálom: az esküvőkön a csokordobásnál mindig a leghátsó sorba állok.
Szerinte (Tomi)
2020: Tombol a Covid, korlátozott utazási lehetőségek, de íme egy eltökélt pasi: akkor is megkérem a kezét. (Ideje már, több mint 6 éve együtt vagyunk – és minden rózsaszín. Szerintem már számít rá…egy pár éve.)
Szerintem
2020: Covid, karantén, nem megyünk sehova. Egy kérésem volt, a lánykérés legyen meghitt, ne tömeg előtt történjen. Végülis… az 55 négyzetméteres lakásnál, ahol csak mi vagyunk nem sok meghittebb hely van, nem? De azért ne, mégse ott, hát hogy posztolok majd Instára macinaciban?
Jön a nyár, és mi sehova se megyünk. Félünk a vírustól meg lusták is vagyunk és jogsink sincs mondjuk.
A közösségi médiában boldog-boldogtalan ismerősöm posztolja, hogy eljegyezték vagy férjhez ment. Én irigykedve és bosszúsan mutogatom húgomnak, hogy NÉZD, már őt is eljegyezték, pedig fele annyi ideje sincsenek együtt mint mi!
Szerinte
Első feladat: Megvenni a gyűrűt. Kijelölt segítségem van hozzá a húg személyében. Én a keretösszeget választom, a húg a gyűrűt (és ezzel rendben is voltam). Érdekes és örömteli csavar volt a történetben, hogy mint kiderült, a húg szerint van ízlésem a gyűrűkben – én választhattam.
Második feladat: Kikérni a lányt. Elsétáltam örömszülőkhöz, egy borzasztó gyenge poénnal kezdtem hangulatoldónak („Kezdhetném azzal is, hogy azért gyűltünk ma itt össze… de hát… igazából tényleg azért.”). Majd gyorsan rátértem a fontosabb dolgokra, elmeséltem, hogy mit is jelent nekem a lányuk (összefoglalom: mindent), és hogy talán ennyi év után nem meglepő, de annyira szeretem a lányt, hogy akkor én most már végleg stipi-stopiznám. Kicsit (kicsit?) sírtunk, majd áldásukat adták. Két igen bezsebelve, jöhet a legutolsó, a legfontosabb.
Harmadik feladat: Helyszínválasztás. Ez könnyű lenne: kedvenc városa Prága, csak hogy Covid, most nem szerencsés messzire utazni – közelebbi helyszínt kell választani.
Szerintem
Szeptember eleje, túl van egy nagy vizsgán, menjünk el valahova kicsit lazítani. Menjünk. Hegyekbe fel? Na ne már, hát rengeteg idő oda a busz, meg át is kell szállni. Szarvas? Majdnem három óra tömegközlekedve, megbolondultál? Ópusztaszer? Az rendben lehet, az itt van egy köpésre.
Szerinte
Tudtam, hogy olyan helyen szeretne lánykérést, ahol senki sincs, így megpróbáltam felmérni, mi az a legtávolabbi helyszín, ameddig hajlandóak vagyunk elmenni és akár még egyedül is tudunk maradni – Ópusztaszer lett belőle. A célnak tökéletesen megfelelt az ópusztaszeri emlékpark: nagy kültér, ahol választhatunk olyan helyet, ahol nincsenek emberek, lehet piknikezni is. Helyszín pipa!
Negyedik feladat: Megírni a szöveget. Ezt részletesen nem fejtem ki, a lényeg, hogy (szerintem) jó lett és úgy kezdődött, hogy „Durva belegondolni, hogy már 6 éve együtt vagyunk…” (Ez még később majd szerepet játszik a történetben.)
Szerintem
Azon a héten csak kétszer felejtettem el, hogy szombaton megyünk kirándulni (ebből az egyik aznap reggel, hupszi). Feldobta, hogy vigyünk könyvet, amit olvasgathatunk egy pléden – hát mennyire tudja, hogy mit szeretek?!
Szerinte
Ötödik feladat: Megkérni a kezét. Nem beszéltük meg korábban, hogy mikor fogunk indulni, így reggel rákérdeztem: „Mikor indulunk?” – erre a kanapén ücsörögve meglepetten rám néz, hogy „Hova?” „Hát a lánykérésre.” De mivel ezt neki nem mondhattam, így csak emlékeztettem, hogy ma megyünk Ópusztaszerre sétálni. „Ja, tényleg”.
Szerintem
Hátizsákba bepakolni. (Hoz magával egy régi újságot, de minek? Nem baj, néha fura, de így szeretjük.) Póráz a kutyára . (Csak viselkedj jól a buszon, légyszi.) Indulhat a nap.
Szerinte
Sikeresen megérkeztünk az Emlékparkba a kutyánkkal (tacskó, imádnivaló), körbesétáltuk a helyszínt, ami nekem persze nem szólt másról, mint a legjobb helyszín megtalálásáról. Meg is találtam: van ott egy kedves kis tó, aminek a túlpartján senki sem jár – minden tökéletes és mindenre fel voltam készülve, kivéve… „Mit szólnál hozzá, ha oda ülnénk a tó partjára?” – „Oda ne, teli van szúnyoggal.”
Szerintem
Jó hangulatban telik a nap, végig járjuk az emlékparkot, eszünk egyet, aztán indulhat a helykeresés az olvasgatáshoz. Feldobja, hogy menjünk a vízpart mellé, de lehurrogom, hogy biztos nem ülök a szúnyogosba.
Szerinte
Hajthatatlan volt, én meg nem akartam túlságosan átlátszó lenni, így egy nagy füves területet néztünk ki.
Szerintem
Tessék, itt van egy cuki kis rész, árnyékos, rálátunk a tóra is, nem is a legforgalmasabb út mellett van. Beszélgetünk, nagyokat nevetünk (Köpd ki azt a bogarat, Daisy! Ne edd meg a földet!). Nosztalgiázunk.
Szerinte
Letelepedtünk, ücsörögtünk, fecsegtünk, majd rákészültem: „Durva belegondolni, hogy már 6 éve együtt vagyunk…” – majd pont ebben a pillanatban lett vége a Feszty-körkép megtekintésének, és nagyjából 60 ember özönlött ki mellénk. Nem jó, nem vagyunk egyedül, várnom kell, így hát megállapítottuk, hogy valóban, durva belegondolni, hogy már 6 éve együtt vagyunk.
Tíz perccel később ismét kettesben maradtunk, hát belekezdtem „Durva belegondolni, hogy már 6 éve együtt vagyunk, és már van egy kiskutyánk is…” – hirtelen nyugdíjascsoport mögöttünk. Szerintem odateleportáltak, de mindenesetre nagy hirtelenjében jelentek meg mögöttünk. Itt is megállapítottunk annyit, hogy durva belegondolni…
Szerintem
Aztán egyszer csak letérdel, és elkezd valami olyat mondani, hogy tök durva, hogy milyen régóta együtt vagyunk és már csak egy dolog hiányzik…, de én már bőgök, mert látom, hogy egy dobozt húz elő a hátizsákból.
Szerinte
Tényleg három a magyar igazság, mert harmadjára már sikerült nem csak belekezdeni, de végig is mondani; és a végén sikerült még azt is felidéznem, hogy melyik kezére kell húzni a gyűrűt, merthogy: igent mondott.
Szerintem
Életem legboldogabb igene volt amit ott elmakogok, majd nevetve és sírva megkérdezem, hogy most melyik kezemet adjam? (A balt!) Nem tudjuk levakarni a mosolyt az arcunkról, elmeséli az egész történetet, hogy ő már tavasszal meg akarta kérni a kezem, csak jött a COVID; hogy hogyan választották ki a gyűrűt; hogy kért ki a szülőktől; hogyan rejtette el a hátizsákba a gyűrűt; és miért kellett egy régi újságot elhoznia (az egyik kedvenc művészemet felkérte, hogy rajzoljon rólunk pár képet és azokat is elhozta, viszont a könyv, amibe eredetileg tette volna, nem volt elég nagy hozzá).
A mi boldogságunk egyet jelentett a kutyáéval is, hiszen amíg mi egymásnak örültünk, addig ő egy kisebb gödröt ásott mellénk. Kedves Olvasó, ha látod ezt a gödröt, akkor ne ásd be, hisz egy ilyen emléket őriz!
Szerinte
Sírtunk. Nevettünk. Ölelkeztünk. Boldogok voltunk.
Hatodik feladat: Elmesélni a családnak. Aznap este nagy örömködések között sikerült elmesélni a családnak a nagy hírt!
Megkérdezték, hogy ez most lánykérés vagy eljegyzés volt-e (a mai napig nem tudom, mi a különbség), így azt feleltem: Az számít, hogy jövőre ott fogok állni az oltár előtt, meglátom álmaim nőjét álmai ruhájában, sírunk, összeölelkezünk, majd egy hangos igen kíséretében úgy döntünk, hogy együtt fogjuk leélni az életünket.
Szerintem
Minden percet megérte várni erre a pillanatra, és tűkön ülve várom, hogy jövő augusztusban egymás mellett állva, ugyanilyen boldogan mondhassuk ki mindketten azt a bizonyos Igent.
Hát, valahogy így lett Ópusztaszer számunkra az Új-Prága és így lettünk ő és én – mi. Szerintem.
Szerinte.
Hamarosan újabb titkos történeteket osztunk meg a kedvenceink közül, addig is ebben a rovatban találjátok az eddigieket! Kövessetek minket az Instagramon és a Pinteresten még több inspirációért!
