Születésnapi nyereményjátékunk eredményhirdetését követően most egy újabb titkos történetet osztunk meg veletek a díjazott pályázatok közül. Olvasónk, Eszti eljegyzésük történetét osztotta meg velünk, méghozzá egy csavarral. Úgy érezte, hogy az írás úgy lesz igazán az ő titkos történetük, ha nem a saját, hanem egy kavics szemszögéből meséli el a megható lánykérés történetét.
Egyesek azt mondják, hogy létünknek célja, rendeltetése van. Hogy semmi sem történik véletlenül. Hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Hmm, nem tudom, elvégre én csak egy kavics vagyok. Vagy voltam? Mindegy is, nem számít. Ami számít az a történetem, amit most el fogok nektek mesélni. Ígérem, próbálom rövidre fogni ezt a pár millió évet.
Kitörő, majd elszunnyadó vulkánok. Hegységek, amikből síkságok lettek, síkságok, amikből hegyek nőttek ki. Sziklák, amik megtörték a hullámokat, és hullámok, amik megtörték a legkeményebb sziklákat is. Én tényleg mindent láttam; víz felett és víz alatt is.
De most legyen annyi elég, hogy a Földközi-tengeren hánykolódva végül Albánia kavicsos partjáig sodortak az adriai hullámok. Egy voltam a sok millió között. Tudod, milyen érzés az? Ha igen, sajnálom. Ha nem, akkor különlegesen szerencsés vagy.
Kavicsból nem lesz gyémánt. Mindig ezt mondták nekem. Azt hiszem, ezt már el is fogadtam. Örültem, ha kacsáztak velem, vagy hacsak felvettek és elhajítottak, hogy aztán majd újra partra sodorhassanak a hullámok. És így tovább, és így tovább.
Majd egy napon – pár éve történt csak – egy fiú kezében találtam magam. Daninak hívták. Felmarkolt a tenger mélyéről és kedvesen belehelyezett egy lány puha tenyerébe.
– Eszti, nézd! Ezt a kavicsot szerelmünk jeléül hoztam fel neked a tenger mélyéről – viccelődött Dani. Akkor még mit sem sejtve felnevettek.
Eszti kezéből a törölközőre, törölközőről a táskába, táskából a bőröndbe, majd a bőröndből egy budapesti hálószoba komódjára kerültem. Jobbra tőlem egy páfrány, balra tőlem egy piros mécses.
– Különleges lettem! – motyogtam magamban.
Majd pár hónappal ezelőtt Dani felkapott a páfrány és a mécses társaságából, zsebre tett és elindult velem. Először nem értettem. Majd egy munkaasztalon találtam magam, egy gyűrűkészítő szempárja pislogott vissza rám. Megvizsgált, megnyomogatott, megsimogatott, majd félig elmosolyodva ennyit mondott.
– Ez tökéletes lesz. Megcsiszolom, lepolírozom és olyan lesz a kavics, mint egy drágakő. És akkor a gyűrű, amibe belerakjuk, az legyen fehérarany? – kérdezte.
– Aham, szerintem az jól fog kinézni – felelte Dani.
Hát így lettem egy eljegyzési gyűrű ékköve. És akkor most jöhetnének a nagy gondolatok, meg párhuzamok az igazi kereséséről, a különlegessé válásról, a véletlenekről, a sorsszerűségről, de ezt inkább meghagyom neked, az olvasónak. Ugorhatunk? Oké, ugorjunk.
Havas mátrai hegyek, kedves kis faház, tűzpattogás hangjai a kandallóból, a dézsa épp melegszik. Eszti még mit sem sejt, Dani meg én már mindent tudunk. Amúgy azt mondtam, hogy Dani készített valami emlékalbumot is az alkalomra? Ha nem, akkor most mondom. Szóval azt adta oda először. Szép kis felvezetés. Majd jöttem én.
– Emlékszel még arra a kavicsra, amit adtam neked Albániában?
– Ööö, igen. Miért? – kérdezte furcsállóan Eszti.
– Na, hát az nem fért bele az albumba, úgyhogy beleraktam egy gyűrűbe.
Nem is folytatom, a többit úgyis tudjátok. Szóval sok-sok millió év és egy „igen” után itt vagyok most. Méghogy kavicsból nem lesz gyémánt.
Néha még a mai napig eltűnődök, hogy mi lett volna, ha akkor, azon a napon, abban a pillanatban pont jön egy hullám és pár centivel arrébb sodor. Nem tudom, elvégre én csak egy kavics vagyok. Vagy voltam? Mindegy is, nem számít.
Augusztusban esküvő.
Hogy tetszett nektek a megható lánykérés története? Hamarosan újabb titkos történeteket osztunk meg a kedvenceink közül, addig is ebben a rovatban találjátok az eddigieket! Kövessetek minket az Instagramon és a Pinteresten még több inspirációért!
