Mahdi Said Kafiya 14 éves volt, amikor Szomáliában férjhez akarták adni egy nála sokkal idősebb férfihez. Édesanyja segítségével elmenekült az országból, és egy évig tartó, küzdelmes útja végén Magyarországon talált második otthonra. Iskolába járt, megtanulta a nyelvet, barátokat szerzett, modellkedni kezdett. De talán mindennél fontosabb, hogy végre boldog és szerelmes. Szabadon dönthet a sorsáról, és azt kívánja, bárcsak mindenki így tehetne.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy lány. Iskolába járt, hat kisebb testvérének nevelésében segédkezett, és sokat sürgött-forgott a családi ház körül. Egy napon magához hívatta az édesapja, és elmondta, hogy ideje megházasodnia. A lány először tréfának hitte a dolgot, de amikor kiderült, hogy már az eljegyzés is megtörtént, és az apja némi jószágért cserébe egy idős embernek szánja, tehetetlen düh és szomorúság lett úrrá rajta.
“Mit búsulsz, édes lányom?” – kérdezte az édesanyja, aki semmit sem tudott a titokban tető alá hozott alkuról. “Egyet se félj, amíg engem látsz” – mondta. “Nem engedem, hogy tönkretegyék az életedet.” Azzal fogta a lányt, és előbb elrejtette, aztán pedig kimenekítette őt az országból.
A bátor lány hónapokig vándorolt, országról országra, amíg sok-sok megpróbáltatás után végül új hazát talált magának, ahol szeretettel fogadták őt. Iskolába járt, megtanulta a nyelvet, barátokat szerzett. De talán mindennél fontosabb, hogy végre boldog és szerelmes.
Most pedig itt áll mellettem a Daalarna szalonban, és hófehér esküvői ruhákat próbálgat, amelyek káprázatosan mutatnak gyönyörű, ébenfekete bőrén, gazellaszerű termetén.
Mahdi Said Kafiya története ugyanis nem egy mese. A Szomáliából elmenekült, öt éve Magyarországon élő lány hatalmas utat tett meg, fizikailag és lélekben egyaránt. Ma már szabadon dönthet a sorsáról – és sokszor zavarba is jön a számtalan lehetőségtől, ami előtte áll.
Az idei Daalarna bemutatón Kafiya is kifutóra lép, hogy az UNICEF Magyarországgal együtt hívjuk fel a figyelmet a boldog gyerekkor és a szabad akaratból történő párválasztás jelentőségére. De előtte még ismerjétek meg a történetét.
Élet Szomáliában
Kafiya Szomáliában született és élt egészen 14 éves koráig. Az országban nincs központi államhatalom, helyette a klánok uralma érvényesül, és ezek képezik a társadalom alapját is. A klánba tartozás apai ágon öröklődik; a fiúgyermekek ezért értékesebbnek számítanak, mint a lányok, hiszen ők tudják továbbvinni a vérvonalat, és gyarapítani a családot. A jogrendszer alapja a helyi szokásjog és az iszlám saría.
Szomáliában nem azt tanítják az iskolákban, hogy mindenki maga dönthet a sorsáról: az egyén boldogsága helyett a családnak való alárendeltséget hangsúlyozzák. Amikor arról kérdezem Kafiyát, milyen kilátásai voltak fiatal lányként, a családalapítás jut elsőként eszébe.
“Ha lány vagy, az a cél, hogy minél előbb férjhez menj, és gyerekeket szülj. Gyerekként az apád rendelkezik a sorsodról, feleségként pedig mindent, amit teszel, a családod szolgálatába kell állítanod.”
Szomáliában nincsenek mesék a nagy ő megtalálásáról – a szerelmes Disney-hercegnők nem ott születnek. Helyette olyanok vannak, amelyek rendre és fegyelemre tanítanak, ilyen például a szép lány és a rendes lány fabulája. A történet szerint, miután a szép lány férjhez ment, nem tudott mit kezdeni a háztartással, nem értett a ház körüli munkákhoz sem. Ellenben a rendes, de kevésbé dekoratív menyecske, amint belépett új otthonába, feltalálta magát, és főzni, takarítani kezdett, újdonsült férje pedig úgy érezte, nagyon jól döntött, amikor nem a külső alapján választott párt magának. A tanulságot mindenki könnyen levonhatja.
A tanulást mindenesetre Kafiya édesanyja nagyon fontosnak tartotta, sőt titkos álma volt, hogy egy napon orvos lesz a lányából. “Mindig azt mondta nekünk, hogy tanuljunk, mert egy napon majd hasznát vesszük. Ugyanakkor hiába végeztem volna el az egyetemet, munkát biztosan nem kaptam volna otthon – a komolyabb szakmák a férfiaknak vannak fenntartva. Nőként legfeljebb ápolóként dolgozhattam volna, de valószínűleg inkább csak piaci árusként.”
Lázadás a hagyományok ellen
Kafiya édesanyja a megszokottól eltérően szerelemből házasodhatott: az iskolában ismerkedett meg későbbi férjével. Négy gyermekük született – Kafiya a legidősebb közülük. A házasság azonban hamar véget ért, mivel az apa fiú utódot szeretett volna, és úgy tűnt, hogy felesége nem tudja valóra váltani ezt a vágyát, megfelelni a társadalmi elvárásnak. “Apukám nem örült, amiért lánynak születtünk, hiszen mi értéktelennek számítunk Szomáliában, nem segítjük a klán felemelkedését. Éppen ezért sosem vett minket emberszámba a húgaimmal, és nagyon agresszívan viselkedett.”
Az apa a fiú utódok reményében új családot alapított, és Kafiya édesanyja is újraházasodott, hiszen Szomáliában egy nő nem maradhat egyedül. Nemcsak azért, mert így szokás – egyedülálló szülőként gyakorlatilag képtelen lenne eltartani a családját, nem kapna munkát sehol. Új férjétől újabb három gyermeke született. Kafiya legidősebbként sokat segített hat kisebb testvére gondozásában; az iskola előtt mindig nagyon korán kelt, hogy reggelit készítsen a családnak vagy takarítson. “Anyukám sok betegséggel küzd, gyakran kellett pihennie, és ilyenkor rám hárultak a háztartásbeli teendők. A nevelőapám minden munkát elvállalt, hogy legyen mit ennünk. Többnyire építkezéseken dolgozott, ahogy a legtöbben arrafelé. Nem voltunk se gazdagok, se szegények, átlagos szomáliai életet éltünk.”
Mikor arról kérdezem, hogy Szomáliában volt-e valaha szerelmes, azonnal rázni kezdi a fejét.
“Fel sem merült bennem ilyesmi. Láttam, hogy a szüleim szerelemmel indult házasságából mi lett, ezért belém ivódott a félelem ezzel kapcsolatban. Valahogy azt éreztem, hogy a szerelem nem garancia semmire. Ezért én úgy döntöttem, hogy a tanulás lesz számomra a legfontosabb, és inkább férjhez sem megyek soha, csak ne kelljen átélnem, amit anyukámnak. Persze fogalmam sincs, hogyan tudtam volna ezt kivitelezni Szomáliában, ahol szóba sem jöhet, hogy egy nő egyedül, férj és család nélkül élje le az életét.” A lázadás gondolata úgy tűnik, már akkor ott bujkált benne. Talán az édesanyjától örökölte.
Meglepetésemre azt mondja, a fiúk sem bókoltak vagy udvaroltak neki tinédzser korában. “Én nem számítottam otthon szép lánynak: sötétebb a bőröm, mint a szomáliai szépségideál, és alkatilag mindig is nagyon vékony voltam. Ez nálunk nem pozitív tulajdonság: a kicsit húsosabb lányok a jólét szimbólumai.”
Az életét alapjaiban megváltoztató házassági ajánlat villámcsapásként érte 14 évesen. “Apukámmal addigra már alig volt kapcsolatunk, az új családjával élt és foglalkozott. Egyszer csak váratlanul felbukkant, és bejelentette, hogy eladott egy idősebb férfinak pénzért és állatokért cserébe. Hirtelen azt sem tudtam, mit gondoljak. Tudtam, hogy létezik ilyesmi, de a mi családunkban korábban még sosem fordult elő hasonló eset. A legrosszabb az volt, hogy nekem vagy anyukámnak semmi beleszólásunk nem volt a döntésbe, a törvény apukám oldalán áll.”
Kafiya és édesanyja viszont nem nyugodtak bele a dologba. Ismerősöknél bujkált, amíg ki nem eszeltek egy tervet arra, hogyan meneküljön el az országból. Eredetileg csak annyi időre szökött volna külföldre, amíg otthon lenyugszanak a kedélyek. Kafiya sorsa azonban másként alakult.
“Rettenetesen féltem, de anyukámmal megbeszéltük, hogy bármi jobb lesz annál, mint ami Szomáliában vár rám, így belevágtam.”
Úton egy szabadabb élet felé
Kafiya országokon át vezető útja egy éven át tartott, amelyet gyalog és egy mentőautónak álcázott kisbusszal tett meg. Nem egyszer húszan-harmincan egy helyen szorongva tettek meg társaival, akik szintén egy szabadabb élet reményében indultak el Európa felé. Kafiya volt a legfiatalabb, legkiszolgáltatottabb helyzetű lány a csapatban, megpróbáltatásokkal teli útja regényt vagy mozifilmet érdemelne. A Facebook oldalán található jelmondata mindenesetre sokatmondó: “A békés tenger nem nevel ügyes tengerészt.” Nem csoda hisz, Görögországban úti okmányok hiányában megjárta börtönt is (négy hónapot töltött ott, teljes bizonytalanságban), Szerbiában pedig a kimerültség miatt kórházban kötött ki.
Vajon hogy tudta ezt végigcsinálni? Más már az elején feladta volna, vagy el se indul. “Mindig tudtam, hogy jobb lesz. Ez vitt előre.”
Végül elérte a magyar határt, ahonnan előbb szintén börtönbe, majd kiskorú lévén a fóti gyermekotthonba szállították őt. Kis pihenő után Kafiya minden útitársa tovább állt Németország és Svédország felé – ő maradt csak Magyarországon.
Amikor megkérdezem, miért döntött így, meglepően kézenfekvő választ kapok. “Őszintén? Elfáradtam. Nem volt kedvem tovább vándorolni. Azzal tisztában voltam, hogy az arab országokban nőkent nem lett volna más a helyzetem, ezért Európa lebegett a szemem előtt. Szívesen maradtam volna Görögországban, de mivel nagyon rossz tapasztalataim voltak az ott töltött idő alatt, úgy éreztem, tovább kell mennem. Magyarországról akkoriban még semmit sem tudtam, de a helyi hatóságok azt mondták, hogy minden segítséget megadnak nekem ahhoz, hogy beilleszkedhessek, ezért belevágtam. Szerencsére így is lett: itt második otthonra leltem.”
Biztonságban
Az ekkor már 15 éves lány gőzerővel kezdte elsajátítani az először nagyon bonyolultnak tűnő magyar nyelvet, de pár évvel később sikeresen leérettségizett. “A szomáliai oktatás nagyon elavult az európai rendszerhez képest; amikor elkezdtem az iskolát Magyarországon, nagyon sokat küzdöttem, mert nem voltak meg az alapjaim a tanuláshoz. A nyelvi nehézségek csak rátettek erre egy lapáttal. A Kalunba alapítványnak nagyon sokat köszönhetek. Rengeteget foglalkoztak velünk, nem csak a nyelv elsajátításában, de a beilleszkedésben is segítettek: állatkertbe és más izgalmas helyekre, közösségi programokra vittek minket, hogy megismerjük az itteni életet.”
Ezeknek a programoknak köszönheti azt is, hogy életében először szerelmes lett: egy Halloween buliban megismerkedett egy magyar fiúval. Akkoriban még a szomáliai szokásoknak megfelelően kendőt hordott, és eleinte nagyon furcsa érzés volt neki, amikor az utcán kézen fogva sétáltak. A fiúval sokat beszélgettek vallásról, szokásokról, hagyományokról, és szép lassan a kendő is lekerült Kafiya fejéről.
“Rájöttem, hogy miért kellene eltakarni azt, ami szép? Ha Istennek ez nem tetszik, akkor miért teremtett minket ilyennek?”
Szabadon szeretni
Kafiya most 20 éves, két éve új párja van. Az érettségi után állami ösztöndíjjal beiratkozott az egyetemre, és mivel különleges szépségére sokan felfigyeltek, hosszas noszogatás után úgy döntött, hogy megpróbálkozik a modellkedéssel is. Azért, hogy némileg elválassza a privát életét a kifutók világától, Rea Milla művésznéven dolgozik, amely magyarul áramlást jelent. Tavaly ősszel a Marie Claire címlapjáról mosolygott vissza a magyar magazin történetének első fekete bőrű modelljeként.
Amikor belép a Daalarna szalonba, hogy szebbnél szebb menyasszonyi ruhákat próbáljon az áprilisi bemutatóra, fekete leggingset visel, vagányan felnyírt haját pedig szerelme vágta a legújabb trend szerint. Meleg, magabiztos mosolya sugárzóvá teszi a megjelenését. Vajon megismernék még az otthoniak?
“Milyen érzés szerelmesnek lenni?” – teszem fel neki a közhelyes kérdést, amelyet azonban Kafiya múltja más megvilágításba helyez. “Korábban sosem gondoltam, hogy valaha szerelmes leszek. Szomáliában dolgos nők élnek, akik nem foglalkoznak a szerelemmel. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet. Most már azt mondom, nagyon jó érzés, de azért a mai napig van bennem egy félelem, hogy valami baj fog történni. Pedig a barátom semmi okot nem ad rá, nagyon cuki, igazán szeret engem.”
Amikor az ideális férfiról kérdezem, ilyen tulajdonságok jutnak az eszébe: kedves, szerető, önzetlen és alázatos. “És vigyázzon rám és a családjára.”
Esküvőt mindenképpen szeretne majd, de nem mostanában. “Letisztult, elegáns ruhában képzelem el magamat, de ennél részletesebben egyelőre nem gondolkoztam rajta. Ami biztos, hogy szeretném, ha a férjem anyukája is velünk élne.” Szomáliában ugyanis együtt, egymás mellett él több generáció. “Olyan kegyetlennek tartom, hogy itt az idős emberek otthonokban vagy egyedül élnek. Én ezt nem engedném: gondoskodnék a férjem szüleiről is.”
Biztosan benne van ebben a szomorúság is, amit amiatt érez, hogy édesanyját, aki hat évvel ezelőtt gyakorlatilag új életet adott neki, pontosan ennyi ideje nem ölelhette meg. Az interneten szerencsére tudják tartani a kapcsolatot a távolság ellenére is, bár egyre nagyobb szakadék tátong közöttük – és nem elsősorban a kilométerek miatt.
“Anyu nem tudja, hogy már nem követem az otthoni szokásokat. Ha skype-olunk, a mai napig kendőt kötök a fejemre. Nem is tudom, hogy reagálna, ha kiderülne, hogy modellkedem, vagy hogy együtt élek a barátommal. Bármennyire is szeret, azt hiszem, ezt nem tudná elfogadni.”
Kafiya ennek ellenére úgy érzi, hogy lélekben is megérkezett Magyarországra, de néha elfogja a szorongás az otthon maradottak miatt. “Bánt, hogy az ő életük ugyanolyan, én pedig közben jól érzem magam. De legalább most már tudok nekik egy kicsit segíteni anyagilag. A modellkedés előtt is mindig dolgoztam: hoszteszként, recepciósként, eladóként.”
Mindig felállni
Vajon mi, Magyarországról, hogyan tudnánk segíteni a Kafiyához hasonló helyzetben élő lányoknak? Mit tudunk tenni kívülállóként a gyerekházasságok megszüntetése érdekében? A választ Kafiya sem tudja biztosan. “Szerintem a tanulás jelenti az egyetlen kiutat ezekből a helyzetekből; a lányok felvilágosítása arról, hogy van más választásuk. Az a baj, hogy Szomáliában a többség elfogadja a sorsát és alkalmazkodik, a szokások fogva tartják őket. Amikor ott éltem, hiába volt elérhető az internet, eszembe sem jutott olyan dolgokról olvasni, amiket a vallásom “bűnösnek” kiáltott ki. Például tudtam, mert egyszer láttam a tévében, hogy vannak külföldön híressé vált, szomáliai származású modellek, mint Iman, de sosem gondoltam arra, hogy megpróbáljak valami hasonlót. Nagyon távolinak tűnt ez a világ, és úgy nőttem fel, hogy a családom akaratának vagyok alárendelve. Azt kellett mindig tennem, ami a legjobb a klánunk számára.”
Adódik a kérdés, hogy mit tud kezdeni a hirtelen rázuhant szabadsággal és a sok lehetőséggel, ami nap mint nap körülveszi. Azt meséli, nagyon nehezen hoz meg döntéseket, és sokat gondolkozik utána is, hogy biztosan jól választott-e. Az érettségi után először tolmácsnak tanult, de nehéznek érezte, ezért átváltott anglisztika szakra. Aztán amikor az első félévben megkapta az olvasmánylistát, tele több száz évvel ezelőtt írt könyvekkel, amiket semmilyen nyelven nem értene, kicsit elbizonytalanodott, hogy biztosan ez-e az ő útja. “A középiskolában mindenki azt csinálja, amiben jobb, olyan fakultációra jár, később azt tanulja, de nekem ez kimaradt, mindent egyszerre kell kitalálnom. Néha már úgy érzem, túl sok szabadságom van itt. Amikor Szomáliában éltem, semmin sem kellett gondolkodnom: ki volt jelölve az utam előre, és döntések híján nem kellett mérlegelnem a következményeket sem. De sosem bántam meg, hogy eljöttem, és jó érzés tudni, hogy a gyerekeimnek már könnyebb lesz.”
Vajon mit szeretne majd megtanítani nekik? “Azt, hogy legyenek nagyon erősek. Ez lenne a fő tanításom. Én mindent ennek köszönhetek. Hogy mindig felálltam, és továbbmentem.”
_____________________
A Daalarna az UNICEF Magyarországgal fogott össze, hogy az április 12-ei Daalarna Fashion Show-n felhívjuk a figyelmet a boldog, felhőtlen gyerekkor és a szabad akaratból történő párválasztás jelentőségére. A bemutató résztvevői jegyvásárlásukkal is a gyermekjogi szervezet gyermekházasságokat felszámoló munkáját támogatják. Alig várjuk, hogy Kafiya végigvonuljon a kifutón!
UPDATE: Nézd meg ide kattintva, hogyan vonult végig Kafiya a 2019-es Daalarna bemutatón!
Kafiya történetéről készült egy dokumentumfilm is, Könnyű leckék címmel. Néhány budapesti moziban még vetítik.
