Társfüggőnek azt nevezzük, aki egy olyan párkapcsolatban él, ahol az ő problémái, igényei lényegesen és tartósan háttérbe szorulnak a partner problémáinak a javára. Ezekben a kapcsolatokban a másik fél gyakran valamilyen szenvedélybetegséggel küzd, de ez nem feltétel a társfüggőség definíciójához. Legfontosabb jellemzője, hogy a kodependens fél felelősséget vállal társa életérét, úgy érzi, az ő feladata megoldani minden abban felmerült nehézséget. Cikkünkben Knapek Éva klinikai szakpszichológus – akinek egyik fő kutatási területe a kodependencia, azaz a társfüggőség – segít jobban megérteni a jelenség okait és megoldási lehetőségeit.
Társ a függőségben
A társfüggő (kodependens) kifejezést az 1930-as években kezdték el alkalmazni, amikor kidolgozták az anonim alkoholisták tizenkét lépéses önsegítő programját, amely segített nekik a leszokásban, gyógyulásban. Ekkor figyelték meg, hogy az alkoholhasználati zavarral küzdők mellett gyakran vannak olyan partnerek, akik bár maguk nem viszonyulnak problémás módon az iváshoz, mégis együtt függnek párjukkal attól a helyzettől, melyet az ő alkoholizmusa hoz létre.
A kifejezés magyar megfogalmazása (társfüggő) tehát nem teljesen szerencsés, mert itt nem arról van szó, hogy az illető a társától függ, hanem arról, hogy betársul mellé annak függőségébe, a függőség és a leszokás menedzselésébe, kontrollálásába. Ezt mára már egyébként mindenfajta szenvedélybetegség esetében megfigyelték, illetve léteznek kodependens kapcsolatok úgy is, hogy egyik félnek sincs semmilyen diagnosztizálható addikciója. Mert a társfüggőség vagy kodependencia elképzelhető egyfajta „megváltoztatási függőségként” is, s ez a dinamika számos párkapcsolatban felütheti a fejét.
„A társfüggő tudatos szinten úgy éli meg, hogy mindent megtenne azért, hogy partnerét leszoktassa a függőségéről, azonban a viselkedésével tudattalanul mégis akadályozza azt” – mondja Knapek Éva. Például azzal, hogy átvállalja tőle a felelősségét, segít neki elrejteni, palástolni problémáját a gyermekei, főnöke, családja elől, így látszólag segítve, ám azt is meggátolva, hogy a függő szembesüljön tetteinek és viselkedésének következményeivel.
„A társfüggő kifejezés ma már kiterjedhet bárkire, aki megmentő szándékkal viseltetik a párja iránt egy kapcsolatban, legyen szó akár függő, akár mentális betegséggel küzdő vagy erősen nárcisztikus vonásokkal, netán nárcisztikus személyiségzavarral jellemezhető partnerről” – definiálja a fogalmat Knapek Éva, majd azt is hozzáteszi, hogy mindez az ő olvasatában, kutatási munkája során megszerzett ismeretei alapján jelenti ezt csupán, hiszen erről egyelőre nincsen szakmai konszenzus. Súlyosság tekintetében is vannak fokozatok, általában amennyire problémás a megmenteni kívánt fél, annyira lesz súlyos párjának társfüggősége. Azt is fontos megérteni, hogy nem minden kapcsolatban alakul ki ez a dinamika, ahol az egyik fél bármilyen tekintetben segítségre szorul. Értelemszerűen az ilyen helyzetek gyakrabban hívnak meg kodependens működésmódokat, de társfüggőségről csak abban az esetben beszélhetünk, ha az egyik fél aktívan átvállalja a másiktól a felelősséget a cselekedeteiért, döntéseiért.
„Egy erősen nárcisztikus személyiség például gyakran választ társfüggő párt, mert neki éppen a felelősségvállalással van problémája” – mondja Knapek Éva.

Miért okoz problémát a társfüggőség?
Azt mindenki érzi, miért lehet nehéz egy olyan kapcsolat, ahol az egyik fél valamilyen súlyos szenvedélybetegséggel küzd, vagy személyiségzavara van, ugyanakkor enyhébb esetekben nehezebb belátni, miért is gond a kodependencia. Jogos kérdés, miért ne lehetne két ember boldog úgy, hogy az egyik felet azt teszi elégedetté, ha egyengetheti párja életét?
„Valóban lehetnek olyan fokozatai a „segítségre szoruló-megmentő” párosok kapcsolatának, amelyben mindkét fél többé-kevésbé elégedett maradhat, de azt itt is tudni kell, hogy ezek aligha egyenrangú viszonyok” – figyelmeztet Knapek Éva. „Általában az a gyakoribb, hogy a segítő fél elhanyagolja a saját problémáit, az öngondoskodást, és idővel elképzelhető, hogy mártírszerepbe kerül. Ez pedig feszültségeket generál a kapcsolatban, és az egyenlőtlen gondozó-gondozott, agya-gyermek kapcsolathoz hasonló viszony a szexualitást is veszélyezteti, tönkreteheti.”
Kiből lesz társfüggő?
Knapek Éva szerint azzal kapcsolatban, hogy miért válik valakiből társfüggő, még viszonylag kevés a hiteles adat, de témavezetője és társai segítségével ő maga is elvégzett egy ezzel kapcsolatos, több évig zajló kutatást, amelyből valószínűsíthető, hogy a viselkedés gyökerei egészen a gyerekkorba nyúlnak vissza.
Sok társfüggő gyerekkorában kénytelen volt felnőttként viselkedni, vagy azért, mert a szülők tudattalanul belehelyezték őt ebbe a szerepbe – például rendszeresen megbeszéltek vele felnőtt dolgokat, tanácsot, lelki támaszt kértek tőle -, vagy azért, mert ténylegesen kénytelenek volt szülői funkciókat ellátni. Ez utóbbi akkor történik meg (többek között), ha például a szülők súlyos mentális zavarban szenvednek, például szerfüggők, s emiatt elhanyagolják kötelességeiket, gyermekeiket. Egy egészen „tipikus” alaphelyzet az, amikor az apa nincs igazán (vagy egyáltalán) jelen a gyermek életében, és a magányos anya mindig neki önti ki a lelkét, őt árasztja el a saját érzéseivel. Ilyenkor egy gyerek azt érezheti, hogy neki kell megoldania mások problémáit, s neki kell felelősséget vállalni mások boldogulásáért. Ha erre még rárakódik néhány serdülő- vagy felnőttkori párkapcsolat hasonló jellegű tapasztalata, akkor tényleg az identitása részévé válhat ez a segítő, más gondjait megoldó attitűd.
Az ilyen személy aztán a végletekig önfeláldozó, kontrollmániás, kórosan felelősségvállaló lesz.
Ez pedig gyakran nemcsak a párkapcsolatára, hanem az összes emberi kapcsolatára kiterjedhet. Sajnos a társfüggőt a szűkebb és tágabb környezete is hajlamos kihasználni, hiszen látják, hogy szívesen viszi a hátán mások gondjait. Elképzelhető, hogy a kodependensnek elege lesz, és kilép egy ilyen kapcsolatból, vagy éppen őt hagyják el, mert már nincs rá szüksége a másiknak – érdekes módon sokszor azért, mert felborul a rendszer, ha a partner kigyógyul a függőségéből vagy végre képes lesz felelősséget vállalni az életéért -, de sajnos terápiás segítség nélkül ezt követően jellemzően újra csak hasonló, megmentésre váró emberekkel kerül kapcsolatba. Úgy is mondhatnánk, van egy érzéke ahhoz, hogy kiszúrja azokat az embereket, akikkel a már jól ismert mintát követheti.
„Nem bélyegeznék meg senkit azzal, hogy társfüggő (vagy akár nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő), mert a legfontosabbat ez nem fejezi ki. Az embereknek néha a megértéshez jól jönnek a címkék, de a lényeg, hogy képes legyen arra, hogy megszakítsa addig önelhanyagoló, s esetenként káros viselkedésmintáit, és egy egyenrangú félként olyan párkapcsolatban éljen, ahol az ő igényei is éppen olyan fontosak, mint partneréé” – mondja Knapek Éva.
Brianna Lane Photography Brianna Lane Photography
A társfüggőség vége – Hogyan lehet kilépni az ördögi körből?
A tárfüggőség gyakran terápiás segítséget igénylő probléma, mert elképzelhető, hogy a tünetek mögött meghúzódó traumákat, sérüléseket fel kell dolgozni a felépüléshez.
„Nagyon hasonlók ezek a sérülések ahhoz, amelyek a nárcisztikus vagy borderline személyiségzavarban szenvedő személyek élettörténetében mutatkoznak meg, de egy társfüggő alacsony önbizalmát és önértékelését úgy próbálja mesterségesen fenntartani , hogy másokról gondoskodik, nélkülözhetetlenné válik az életükben. Közben igyekszik hárítani azt a mélyben meghúzódó érzést, hogy attól fél, hogy ha nincs rá szükség, akkor el fogják hagyni. A társfüggő nagyon ritkán kér mástól segítséget, és a saját szükségleteit jellemzően elnyomja.”
A terápia során tehát először is azt kell megértenie a társfüggőnek, hogyan fókuszáljon a saját szükségleteire, és hogy nem kell más felnőtt emberekért felelősséget vállalnia, képviselheti magát, mondhat nemet. Sok társfüggő azt gondolja, hogy a környezete egyes szereplői számára ő az utolsó szalmaszál, ami valóban így is tűnhet, hiszen néha nagyon magányos és rászoruló a megmentendőnek tűnő fél. Nehéz lehet ilyenkor elhinni, hogy kiléphet ebből a dinamikából úgyis, hogy nem szakadnak meg a fontos emberi kapcsolatai, s ő maga nem cserbenhagyó, hiszen valójában nem is felelős a másikért.
„Vélhetően azok a kapcsolatok, amelyek fontosak, javulni fognak azáltal, hogy a társfüggő fél elkezdi képviselni magát, igényeit, s meghúzni a határait. Ráadásul, ha egy szenvedélybeteggel él együtt, arra is ráébredhet, hogy ha visszaadja a másik személynek az őt megillető felelősségi köröket, azzal a másik gyógyulását jelentő akadályokat is elháríthat. A függőknél általában el kell jutni egy mélypontra ahhoz, hogy belássák: változás és gyógyulás nélkül nem mehet tovább. Szinte minden változáshoz kell egyfajta szenvedésnyomás. A társfüggő partner pedig gyakran ennek a mélypontnak az elérését akadályozza a viselkedésével”.
Tehát akár még az is lehetséges, hogy egy párkapcsolat vagy házasság nem bomlik fel azt követően, hogy a kodependens partner megváltoztatja a viselkedését. Persze ez a ritkább, és egy sikeres terápiát követően inkább az történik, hogy az egykor társfüggő többé már nem vonzódik azokhoz, akikkel ilyen egyenlőtlen viszonyokat tudna csak kialakítani.
„Onnantól, hogy megérti, milyen értékes ember, elveszíti az érdeklődését azok iránt, akik ezt nem tudják”.
Vajon téged mennyire érint a társfüggőség? Knapek Éva weboldalán sok-sok további hasznos anyagot találsz a témában. Még több pszichológiai tárgyú cikket olvashatsz ebben a rovatunkban.