Születésnapi nyereményjátékunk eredményhirdetését követően most egy újabb titkos történetet osztunk meg veletek a díjazott pályázatok közül. Olvasónk, Eszter a Csak egy papír? Számodra mit jelent az esküvő? témakört választotta, hogy elmesélje nekünk nagyszülei 67 éven át tartó, minden nehézséget és megpróbáltatást túlélő házasságának történetét.
1949. június 10. Budapest, Sziklatemplom
Az akkor 19 éves, ragyogó szőke hajú, csodaszép nagymamám és a frissen az orvosi egyetemen végzett, magas és pofátlanul jóképű nagyapám egészen biztosan nem gondolták, hogy a templomban visszhangzó “igen”-jeik 80 évvel később a 27 éves lányunokájuk fülében fog visszacsengeni. A nagyanyám 13 volt, mikor az akkor 19 éves papám fáradhatatlanul udvarolni kezdett neki szerelmes versek formájában. Hét évet várt, hogy a kislányból nagylány legyen, és a szülei áldásával egybekelhessenek.
Mégis velük ünnepelt a család és sok barát. A szertartás után egy körúti hotel éttermében ünnepeltek, – és bár a nagymamám szendén tagadta évekig -, de néztek a pohár fenekére.
Az esküvői képükön két dolgot vesz észre az ember: a tartást, amit a nehéz, mára már történelmi időszak akarva akaratlan beléjük nevelt, és a reményt, ami pajkos tűzként lobog a szemükben, kiabálva, hogy mostmár együtt küzdenek meg a nehézségekkel. Mintha tudták volna, hogy nehézségből kijut: az orvos nagypapám vidékre helyezték másfél évre, ahova a fiatalasszony nagymamám nem tarthatott vele. A kapcsolatuk hétvégékre korlátozódott, egy szigorú politikai rendszerű országban.
Aztán jött ’56, az édesanyámmal várandós nagyanyám pedig sokszor egyedül bujkált az óvóhelyen, mert nagyapám életeket mentett a kórházban. Anyám születésekor készült egy kép: nyolc év házasság és megpróbáltatás után a tartás és a remény, ami még mindig elsőre szembeötlik az embernek róluk. Közben eltemették a szüleik, nagyapám főorvos lett, a magánpraxisát pedig a saját lakásukban folytatta, miközben nagyanyám főállásban a kisgyerekeket nevelte a másik szobában.
Nem volt egyszerű a házasságuk, a munka és a magánélet kéz a kézben járt a házban, nagyapám pedig egy határozott, hektikus természetű ember volt. Évekkel később nagyanyám erről az időszakról úgy mesélt, hogy néha az embernek másik irányba kell néznie. Rendszert váltottak és megszülettem én. A születésemkor készült képen két idősödő, de reménytől csillogó tekintetű, egyenes tartású ember áll anyám mellett. Szinte időutazásban érzem magam: mintha 45 évvel ezelőtt az esküvői képükről vágtuk volna ki őket.
2016. 06. 21.
Abban a kórházban állunk az ágy mellett, a nagyanyám, az anyám és én, három generációnyi nő, ahol a nagyapám évtizedekig főorvos volt. Már nem az. Kívülről látom magunkat, a mamát, ahogy zokogva fogja a nagyapám kezét, anyámat, aki az ablakon bámul ki, magam az orvos mellett, aki kimondja a halál időpontját.
Alig beszéltünk, mindenki csak lebegett szinte, a családunk legfőbb alapja rengett meg a papa búcsújával: a házasságuk, ami mindent túlélt, történelmet, problémákat, nehézségeket. A házasságuk, ami példa volt a család összes tagja számára. Aznap nem csak a papát veszítettük el: nagyanyám szemében azt a bizonyos csillogó reményt azóta is keresem.
Akkor még nem tudtam, hogy ez a 67 év, az ő házasságuk, az a két röpke “igen” a 20. század derekán, a két aláírás azon a papíron ennyire meghatározza a saját világlátásom a házasságról: ezt jelenti nekem az esküvő. A kezdetét annak az örök szövetségnek, ahol a nehézségekben egymás tartópillérei vagyunk, az örömben pedig a szemünk egymásra csillog, akár 67 éven át.
Hogy tetszett nektek Eszter gyönyörű írása? Hamarosan újabb titkos történeteket osztunk meg a kedvenceink közül, addig is ebben a rovatban találjátok az eddigieket! Kövessetek minket az Instagramon és a Pinteresten még több inspirációért!