Születésnapi nyereményjátékunk eredményhirdetését követően most egy újabb titkos történetet osztunk meg veletek a díjazott pályázatok közül. Olvasónk, Rena kalandos és egyben megható eljegyzésének történetét osztotta meg, amelyre az ötödik évforduló alkalmából került sor.
Áron az ötödik évfordulónkon, december 13-án kérte meg a kezem, a történetünket pedig, ha akarnánk sem tagadhatnánk le. Mindent előkészített; a hátam mögött meglátogatta a szüleimet, elkérte tőlük a kezem, majd beavatta őket a titkos tervbe és arra kérte őket, hogy az évfordulónk napján valahogy csaljanak el pár órára a lakásunkból.
Ez így is lett, édesapám pár héttel a nagy nap előtt írt nekem Viberen, hogy szeretné, ha december 13-án meglátogatnám őket. Udvariasan megírtam, hogy bármikor máskor nagyon szívesen, de aznap az ötödik évfordulónkat ünnepeljük Áronnal, mire azt válaszolta, hogy ő mégis szeretné, ha megoldanánk a találkozót, legalább 1-2 órára, mert elköltözik Tatabányára (???), és ez lenne az utolsó alkalmunk hónapokig, hogy lássuk egymást.
Jó arab módjára képtelen volt valami közepesen döbbeneteset füllenteni, persze egyből ki kellett lőnie az űrbe a világ legszürreálisabb hazugságával. Én egyből riasztottam anyukámat,hogy mégis mi történik, mi az, hogy Apuka elköltözik?! Anyukám jobban meg volt lepve, mint én. Mint utólag kiderült nem egyeztettek egymással a hazugságról…
Szerencsére bődületesen paranoiás leányzó vagyok, ezért az évfordulónk napjáig biztosra vettem, hogy valaki haldoklik a családban, és emiatt akarnak mindenáron személyesen beszélni velem.

Teltek a napok, közeledett az évforduló; alapvetően kiemelten kezeljük ezeket mérföldköveket, de megbeszéltük, hogy a COVID miatt utólag ünneplünk majd. Így különösebben nem készültem rá, ráadásul az előző estét a barátaimmal töltöttem a szokásos, éves karácsonyi vacsoránkon, és az egész évi stresszt, a szüleimmel kapcsolatos aggályaimat egy pohár borba fojtottam.
Hazudtam. Sok pár pohár bor volt. Erősen spiccesen hazatérve elkezdtem kézzel enni az elcsomagolt süteményt és egy igen problémás sminkeltávolítás után bedőltem az ágyba. Áron kétségbeesve igyekezett némi vizet imádkozni belém. „Igyál még, kérlek. Holnap fontos napunk van.” Mire én:
„Miért? Csak nem megkéred a kezem? Elég közhelyes lenne az évfordulónkon”- válaszoltam nehézkesen artikulálva, majd elnyomott a borivók álma.
Tudom. Egy igazi tapló vagyok, de leszögezem: egyáltalán nem tartom közhelyesnek az évfordulós lánykérést. Az igazság az, hogy az elmúlt évben kezdtem frusztrálttá válni a témát illetően, 27 évesen egy több éve tartó stabil és boldog párkapcsolatban el nem tudtam képzelni, mire vár még, és mivel kicsit sem számítottam rá, hogy tényleg eljegyez, gondoltam, odaszúrok. (A lánykérés pillanatában így az öröm és meghatottság mellett ezer fokos lángra gyúlt az arcom a szégyentől, de nem szaladok előre.)

Elmentem a szüleimhez, ahol minden a megszokott volt, a költözés félreértését is tisztázták, így nem tudtam mire vélni a meghívás időzítését, de még itt sem sejtettem semmit. A délután végén anyukám a kezembe nyomta a kedvenc piros ruhámat (Áron juttatta el hozzá), hogy vegyem fel, és ebben menjek haza.
Azt gondoltam, Áron biztos mégiscsak meglep valami romantikus vacsival, de eljegyzésre továbbra sem számítottam.
Hazaérve, a lakásba belépve 60 gyertya pislákolt (5 év=60 hónap), az asztal feldíszítve, megterítve, Áron a kedvenc kék kockás ingjében várt egy nagy csomaggal a kezében. Persze itt már sejthettem volna, mi fog történni, de a csomag mérete sehogy nem illeszkedett a képbe.
Reszkető kezekkel kibontottam az ajándékot, ami egy A3-as bekeretezett kép volt; rajzolt mesefigurák voltak rajta, kellett pár másodperc mire felfogtam, hogy az egyik én vagyok a piros ruhámban, a másik pedig Áron, kék kockás ingben, amint épp letérdel és megkéri a kezem.
Ahogy elemeltem a tekintetem a képről, hogy rá nézhessek, ő már féltérdre ereszkedve várt a gyűrűvel és feltette az egymillió dolláros kérdést. Én persze bőgtem, mint egy csecsemő, a smaragd gyűrű az ujjamra került, és a kezdeti sokk után tálalta a sült kacsát, majd elmesélt mindent. Az Év Legjobb Ötlete díj Ároné, a Legrosszabbja édesapámé, az Év Bárdolatlanja díj pedig természetesen az enyém, mégis zsongok a boldogságtól és hiszem, hogy ebben a formában a miénk ez a történet.
Hogy tetszett nektek Rena izgalmas írása? Hamarosan újabb titkos történeteket osztunk meg a kedvenceink közül, addig is ebben a rovatban találjátok az eddigieket! Kövessetek minket az Instagramon és a Pinteresten még több inspirációért!