A Daalarna kedvelői jól ismerik Benes Anita 16 éves lányát, Sárát a márka kampányaiból és az évente megrendezett bemutatókról. De vajon kicsoda Tóth Sára, ha a csodaszép fotók mögé tekintünk? Nagyinterjúnkból reméljük, hogy legalább részben választ kaptok erre a kérdésre is.
Mi az első emléked anyukád szakmájáról?
Nehéz kérdés, mert amióta az eszemet tudom, ebben élek, ebbe nőttem bele. Talán a legkorábbi emlékem a fellépő ruháim elkészítése. Egészen pici koromtól RSG-ztem (ritmikus sportgimnasztika – a szerk.), és a versenyre a dresszeimet mindig anya készítette. Az volt a kedvenc részem a versenyeken, amikor fölvehettem a ruhát, amit ő tervezett. Mindig kitűntem ilyenkor a tömegből, mert nagyon egyedi dresszeim voltak. Általában teljesen rábíztam, hogy hogyan készíti el őket, csak javaslataim voltak, hogy melyik zenéhez milyen stílus illene.
Emlékszem, hogy a legelső ruhám a Rózsaszín párduc zenéjéhez készült. Természetesen rózsaszín volt, de kétféle árnyalattal készült, hogy másképp törjön meg rajta a fény: a felső része világosabb, a szoknya pedig sötétebb rózsaszín.
Azóta is gyakran viseled Anita kreációit?
Az én személyes stílusom a hétköznapokon természetesen jóval egyszerűbb, visszafogottabb, mint a Daalarna ruhák. Teljesen jól érzem magam egy sportosabb farmer-póló kombinációban. Olyan alkalom pedig eddig nem igazán volt, amire nagyon fel kellett volna öltöznöm. A Daalarna divatbemutatókon szoktam anya ruháit viselni, de a show után már inkább a saját, hétköznapibb ruháimban jelenek meg. Persze ha a jövőben egy elegánsabb eseményre leszek hivatalos, biztos, hogy Daalarna ruhát viselek majd.
Mondjuk a szalagavatódon?
Igen, azon száz százalék, anya meg is sértődne, ha a szalagavatón nem az ő ruhájában jelennék meg. (nevet) De mivel még csak tizedikes vagyok, néhány évet várnom kell erre az alkalomra.
Említetted, hogy a RSG-s dresszeket együtt találtátok ki. Szoktatok beszélgetni az új kollekciókról is?
Szoktam kommentálni, visszajelzéseket adni a ruhákról a lookbook fotózások alkalmával. Sokszor hálás a véleményemért, mert tudja, hogy mindig őszintén mondom el a gondolataimat. De igazság szerint az én szememben Mami nem divattervezőként él, hanem az anyukámként. Nagyon sokat szoktunk beszélgetni, de nekem ez nem az elsődleges témaköröm vele. Mondjuk azt mindig elmondom neki, hogy melyik ruha a kedvencem egy adott kollekcióból.
És általában melyikek a kedvenceid?
Minden kollekcióban találok szépeket, de talán a croptop-szoknya stílus áll hozzám a legközelebb. Ez egy kicsit vagányabb, nem az a megszokott királylányos vonal.
Pici korod óta minden Daalarna bemutató kifutóján láthat téged a közönség. Te hogyan éled meg ezeket a pillanatokat, amikor minden szem rád szegeződik?
Olyan fiatal voltam, amikor először Daalarna show-n szerepeltem, hogy nem is nagyon emlékszem rá. Soha nem éreztem nagy kihívásnak, inkább buliként fogtam fel. Az RSG miatt már kisgyerekként hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy fellépéseim közben rengeteg ember nézett. Úgyhogy lényegében ugyanazt érzem a kifutón is, mint annó a versenyeken.
De az fontos különbség, hogy én sohasem magamat akarom mutogatni a bemutatókon, inkább anyának szeretnék segíteni ezzel a gesztussal.
Melyik a legemlékezetesebb Daalarna bemutató, amin részt vettél?
A legemlékezetesebb számomra az első bemutató volt, amit a Millenárison tartott Mami. Zsinórfüggönnyel volt kettéválasztva a színpad, amitől létrejött egy tükörhatás. Talán azért is ennyire emlékezetes számomra, mert ez volt az első nagyobb lélegzetvételű show, amin részt vettem, korábban kisebb helyszíneken tartották.
Milyen élményeid vannak a Daalarna kampányfotózásairól, ahol szintén évek óta visszatérő modell vagy?
Valahogy, ahogy így visszatekintek, a fotózásokat mindig befolyásolta kicsit, hogy akkoriban éppen mit sportoltam. Kicsi koromban a már említett ritmikus sportgimnasztika miatt a fotókon rendszeresen ugranom kellett vagy balett jellegű mozdulatokat, forgásokat kivitelezni. De egy idő után irányt kellett váltanom.
Egyrészt, ahogy idősebb lettem, a kislányos figura nem illett már hozzám, így a komolyabb arcomat kellett elővennem. Másrészt abba kellett hagynom az RSG-t, mert nem bírta a derekam, és áttértem a futásra. Az atlétikával átalakult a mozgásom is.
Volt egy fotózás, amire nagyon élesen emlékszem. A fotósok, Évi és Zoli egy szokásos balettos ugrást kértek tőlem. Éreztem, hogy nem fog menni, nem tudok olyan kecsesen felugrani a fotó kedvéért. Amikor megláttuk az elkészült képeket, nagyot nevettünk. Az ugrásom inkább hasonlított egy távolugrásra, mint egy táncmozdulatra. Akkor éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott. (nevet)
A legújabb, 2018-as kampányfotókat Réunion szigetének óceánpartján készítettétek. Mennyiben volt más az a fotózás, mint a korábbiak, ahol többnyire stúdióban vagy épületben fotóztatok?
A legfontosabb és egyben a legváltozékonyabb tényező a fény volt. Reggel hatkor, sőt gyakran öt körül kellett kelnünk, hogy hétre elkészülhessen a smink és a haj. Pontosan kellett kezdenünk a fotózást, mert csak a reggeli fények alkalmasak a szép képek készítésére, ráadásul folyamatosan változnak. Egy műteremben reggeltől estig folyamatosan lehet dolgozni, nem változik semmi.
Reggel héttől fél tízig folyamatosan készültek a képek. Sietnünk kellett, mert tíz óra után már túl erősen sütött a nap, és nehéz volt árnyékos helyet találni.
De még így is volt olyan, hogy folyamatosan kellett változtatni a helyünket, hogy napvédte helyen lehessünk. Azt hinné az ember, hogy pont, hogy a napfényes helyen lehet szép képeket készíteni. Ezzel ellentétben inkább a szórt fényt részesítik előnyben a fotósok. Természetesen a háttérben gyönyörűen mutatott, ahogy a fák közül előtörtek az első, kora reggeli napsugarak.
Mindenesetre elég viccesen nézhettünk ki kívülről, ahogy a nap elől menekülünk. 10 óra körül reggeliztünk, utána volt egy kis pihenőnk, majd egykor kezdődött újra az egész. A smink, illetve a haj elkészülése után beültünk a kocsiba, és egy másik partszakaszra utaztunk, hogy a naplementében is készülhessenek fotók.
A legtöbb fotón a vízben vagy látható a szebbnél szebb ruhákban. Biztosan sok mindenre kellett figyelned, hogy ebben a helyzetben is tökéletesen mutass a fotókon.
A legnehezebb az volt, amikor a földön kellett feküdnöm, mert a homok még véletlenül sem volt finom szemcséjű. Amikor egy nagyobb hullám miatt alám mosott a víz, akkor volt arra a legnagyobb az esély, hogy a legszebb képek készülnek. Ezzel egy időben minden porcikámra figyelnem kellett: szépen tartsam a kezem, lábam, a megfelelő pillanatban nézzek a kamerába és még valamit sugalljon is a tekintetem. Természetesen ne azt, hogy belement a homok a fülembe. 🙂
Reggelente a szél is fújt, 10-20 perc után nagyon elkezdtem fázni, miközben a vízben feküdtem. Figyelnem kellett arra, hogy ne remegjen hidegtől a szám, és halál kényelmesnek mutatkozzon a felvett pozíció. Kora reggel, fáradtan, vizes ruhában, illetve hajjal, nagyon össze kellett szednem magam, hogy szépnek mutatkozzak.
Kihívás volt, de a fotózások után rögtön egy forró kádban üldögéltem egy könyvvel a kezemben. Végignézve az anyagot, szerintem gyönyörű képek születtek.
Milyen érzés neked, hogy ezeken a fotózásokon tulajdonképpen a saját édesanyád a főnököd? Ilyenkor érezhetően át is váltotok modell-tervező szerepekre?
Úgy érzem, hogy azzal, hogy én is a részese vagyok a kampányoknak és az anyukámmal dolgozhatok, mindig van egy kellemes és családias légköre a fotózásoknak. Nem érzem azt, hogy anya máshogy kommunikálna velem ilyenkor, de őszintének kegyetlenül őszinte (bár a magánéletben is). Nagyon hálás vagyok neki, mert elfogultság nélkül tiszta tükröt tart elém.
Amúgy az természetes, hogy ő a főnök, a divattervező a fotózásokon, de ilyenkor inkább a háttérbe vonul, és egyedül arra figyel, hogy a ruha jól álljon a modellen. Rábízza magát a körülötte lévő profi stábra. Amikor a kamera előtt állok, inkább a fotóst, Évit érzem a “főnöknek”. Bár profi modellek között dolgozva rengeteg mindent tanulok, mégis szükségem van visszajelzésre (mint minden modellnek).
Azt mondtad egyszer, hogy nem vagy az a rózsaszín lány. Mire értetted ezt pontosan?
Alapvetően egy fiús családban nőttem fel, van egy öcsém és egy bátyám is. Közelebb állnak hozzám a “fiús” dolgok, ha tradícionálisan szeretném mondani. De ezt nem nagyon szeretem így kijelenteni… Mert egyre jobban érzem azt, hogy a fiús és a lányos dolgok határai elmosódnak. Szerintem például rózsaszín pólóban simán járhatna egy fiú is. Úgyhogy nem szeretnék sztereotípiákat mondani.
Mondhatnám azt, hogy igen, nem vagyok a tipikus rózsaszín lány, nem hordok szoknyát, szeretem a focit, a sportokat, gyakran elcsenem a bátyám ruháit. De nem gondolom azt, hogy különleges lenne, ha egy lány szeret sportolni… legfeljebb a fiúk körében elterjedtebb. Mondjuk vicces ezt mind úgy mondani, hogy ezzel egyidőben a Daalarna miatt egy királylányos világba is folyamatosan betekinthettem, szinte félig ebben nőttem fel. És ezt a valóságot is imádom.
Mivel a Daalarnát rengeteg ember ismeri Magyarországon, gondolom, megkerülhetetlen számodra, hogy a suliban néha beszédtéma legyen anyukád foglalkozása.
Anyukámra iszonyatosan büszke vagyok, arra, amit elért. Látom, hogy milyen kitartóan és keményen küzd, és hogy sosem adja fel. Ha valaki megkérdezi, büszkén mesélek róla. De nem, egyáltalán nem kérkedek vele… Nem is akarom, hogy ez határozzon meg engem. Én inkább azt szeretném, hogy saját magam miatt fogadjanak el.
Volt, hogy egy évfolyamtársam, aki modellkedett, elment a Daalarna show castingjára, és nem is tudta, hogy az anyukámhoz megy, annyira nem beszélek róla a suliban. Persze olyan is volt, hogy valaki a szülői névsorban kiszúrta anya nevét, és amiatt rákérdezett. Tehát így szóba tud kerülni. De mindenkinek dolgoznak valamit a szülei, szóval szerintem ez nem lényeges, nem ez határoz meg engem.
Még nagyon korai erről beszélgetni, de felmerült esetleg benned, hogy szeretnéd majd folytatni, amit anyukád létrehozott?
Az biztos, hogy abszolút nyitott vagyok arra, hogy folytassam… én ebben a közegben nőttem fel. Amikor kicsi voltam, tervezgettem is ruhákat. Most, idősebb koromban gyakran ülök bent az irodában vagy hallgatok meetingeket, amiből rengeteget tudok tanulni. Simán el tudom magamat képzelni ebben a szakmában, és biztos vagyok benne, hogy élvezettel csinálnám. De nagyon nehéz 16 évesen erre a kérdésre egy egyenes választ adni.
Egyre több lehetőséget látok, és más dolgok is érdekelnek a cégvezetésen, divattervezésen kívül. Szeretném magam függetleníteni ettől “kötelességtől”, és magamtól megtalálni a saját utamat. Elég nagy valószínűsége van annak, hogy a cégvezetésnél kötök ki. De most nem erőltetem, inkább hagyom, hogy kialakuljon.
Mindenképpen azt szeretném, hogy úgy érezzem, bármit is választok, az én döntésem, az én utam legyen.
Szoktál azon gondolkodni, hogy meddig szeretnél modellként szerepelni a Daalarna show-kon?
Mindig úgy vagyok vele, hogy amíg meg tudom magamnak magyarázni, hogy van értelme, addig csinálom. Nincs meg a modell magasságom és nem is lesz meg soha, úgyhogy egyszer abba kell hagynom, az biztos. De amíg nem érzem erőltetettnek a szereplésemet, addig örömmel veszek részt rajtuk.
Egy idő után biztos, hogy szívesebben veszek majd részt a háttérmunkában, a cég vezetésében.
Mit tartasz ezekből a háttérmunkákból a legérdekesebbnek jelenleg?
Tetszik a kommunikációs vonal vagy a menyasszonyokkal való kapcsolattartás. Nagyon feltöltő lehet olyan emberekkel találkozni, akik életük legboldogabb napjára készülnek. A tervezés is nagyon tetszik, de mivel a rajzolást még nem tanultam komolyabban, nem is tudom, hogy milyen lennék benne. Ezért ezt a lehetőséget még nyitva hagynám. A marketing és az üzletvezetés is érdekes lehet. Szóval mondhatjuk, hogy egyelőre a cégnek szinte minden részét érdekesnek találom, de még nem jutottam el oda, hogy ezekből választani tudjak. 16 éves vagyok, és nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Van, aki kicsi kora óta biztos abban, hogy pilóta szeretne lenni. Én nem ilyen vagyok.
Mi az, ami mostanában foglalkoztat?
Rengeteg minden. Például a segítségnyújtás és a különféle karitatív dolgok. De érdekelnek az emberi kapcsolatok, a társadalmunk, illetve a körülöttünk lévő világ, a világegyetem megismerése. Gondolom, sok gyerek így indul, hogy szeretne valami nagy dolgot véghez vinni, de persze fogalma sincs arról, hogy pontosan mit. Van bennem egy erős művészeti vonal is: írogatok, festegetek, rajzolgatok, ugyanakkor érdeklődőm a reál tudományok iránt is.
Talán most éppen túl sok minden érdekel. Biztos, hogy egyszer választanom kell majd, de addig is szeretnék minél több dolgot kipróbálni.
Novellákat írsz még?
Szoktam, igen. A papíron mindig őszintébb vagyok. Szeretem kiírni magamból az érzéseimet, akár rövid történetekben megfogalmazva. Visszaolvasgatni a pár évvel ezelőtt írt írásaimat hatalmas kincs. De nehezen osztom meg a nyilvánossággal… Egy dolog kiírni őket magamból és megint más megosztani őket.
Azt tudod már esetleg, hogy külföldön vagy itthon szeretnél majd egyetemre járni?
Ha itthon megtalálom a számításomat, és találok olyan egyetemet, ahol szívesen tanulnék, akkor maradok. De ha nem, akkor kimegyek tanulni. De annak nem vagyok a híve, hogy mindenki menjen külföldre élni. Mert ha mindenki elmegy, aki valamit el akar érni az életben, akik elégedetlenek a dolgok működésével, és változást akarnak, akkor ki marad itthon? Ki fogja véghez vinni a változást? A szüleim a nulláról kezdtek mindent. Előttem van két iszonyú erős példa. Látom, hogyha valaki igazán meg szeretné valósítani az álmait, akkor kemény, tisztességes munkával és elszántsággal bármi véghezvihető.
Íme egy kis visszatekintés – Tóth Sára a Daalarna korábbi kampányaiban, a kezdetektől napjainkig:
Nézd meg Tóth Sára werkvideóját a 2018-as OCEAN kampány fotózásáról ide kattintva!
