Az esküvőről elszökő menyasszony gyakori szereplője a komédiáknak, romantikus szeleburdisága klasszikus filmes sztereotípia. Egyik kedvencünk Julia Roberts alakítása az Oltári nőben, illetve Tompos Kátya karaktere a Most van most című filmben (ő ráadásul egy Daalarna ruhában menekül – nézd meg ide kattintva). Az esküvőről lelépő vőlegény már nem olyan vicces, nem tolerálja úgy a közönség, de azért abban a típusban is akadnak szerethető alakok – például Hugh Grant karaktere a Négy esküvő, egy temetés című filmben (amiről más kontextusban már írtunk itt). A valóságban azonban egy olyan nő vagy férfi, aki közvetlenül az esküvője előtt, vagy nem sokkal utána szakít a párjával, rengeteg fájdalmat okoz a másiknak, magának és még a szűkebb környezetüknek is. Ez pedig senki számára sem vicces. Miért és hogyan jut el valaki odáig, hogy az utolsó utáni pillanatban legyen csak képes nemet mondani valamire, amit nem is akar igazán? Bóta Tímea tanácsadó szakpszichológussal beszélgettem az esküvő előtti szakítás lehetséges okairól.
K.A.: Én úgy tudom elképzelni ezt a helyzetet, hogy valakinek már az esküvőszervezés közben, vagy akár előtte is vannak kétségei, de sodorják őt magukkal az események, és képtelen kiszállni időben.
B.T.: Azt gondolom, ez olyasvalakire érvényes, aki hajlamos arra, hogy mindig másokra legyen tekintettel, aki gyerekkorában nem élte meg, hogyan érvényesítheti az akaratát. Az ilyen típusú embernek nem sok tapasztalata van arról, hogy ő is mondhat nemet, és úgy gondolkodik, hogy még mindig kisebb feszültséget generál az, ha igent mond olyasmire is, amit valójában nem akar, mintha ellenkezne.
K.A.: Számomra az ebben az egészben az érdekes, hogy mindezt úgy teszi, hogy bizonyos mértékig tisztában van vele, ez a halogatás később sokkal nagyobb konfliktusokat generál majd. Esetleg korábbról van is tapasztalata azt illetően, hogy képtelensége a nemet mondásra milyen bajokba sodorhatja őt.
B.T.: Igen, de aki nem tud nemet mondani, és folyton csak meg akar felelni másoknak, eleve kikapcsolja a saját önreflexióját, tehát nem áll meg, és kérdezi meg magától, hogy adott helyzetben mi lenne számára a valóban ideális állapot. A lényeg, hogy adott pillanatban boldoggá tegye a környezetét, megfeleljen az elvárásoknak. Van ebben egyébként egyfajta csodaváró attitűd is: miközben zajlik a folyamat, titkon reménykedhet, hogy valami csoda történik, ami megoldja magától a problémát.
K.A.: Van ennek köze ahhoz, hogy valaki mit gondol magáról a házasság intézményéről? Például lehetséges, hogy valaki azért ijed meg, mert maga a házasság gondolata nyomasztja, és nem a párjával van baja?
B.T.: Szerintem elég sok, de ez kétféleképpen is megnyilvánulhat. Ha valakinek már a családjában is fontosak voltak a tradicionális értékek, az, hogy illik megházasodni, annak sokkal nehezebb lesz már önmagában a házasság ötletére nemet mondania, még akkor is, ha ez még neki korai, vagy bizonytalan az egész kapcsolatban. Ő esetleg már az egész folyamatba csak azért megy bele, mert azt úgy illik.
K.A.: Olyan lehetséges, hogy valaki szereti a párját, és boldog az esküvőn, de aztán nem sokkal később megretten magától a tudattól, hogy házas, és azért borít fel mindent?
B.T.: Timi: A négy esküvő és egy temetés című filmben Charles figurája ilyen. Ő nem az elköteleződéstől, hanem magától az esküvőtől fél. Ilyen esetben szerintem nem az nyomasztja az adott embert, hogy házas, hanem az, hogy nem önazonos. Amikor valaki olyasmit tesz, ami egy belső szükséglete ellen való, az rombolóan hat a személyiségére és a kapcsolataira is, ez pedig olyan párkapcsolatot is tönkre tehet, aminek egyéb esetben lett volna jövője. Egyébként azért nevezzük párkapcsolatnak, mert két ember van benne, és ha bármelyik félelmet érez vagy feszültséget, akkor arról muszáj beszélni.
K.A.: Nagyon érdekes, amit mondasz, mert gyakran látjuk azt, hogy valaki a szerelmével indokolja azt, hogy mondjuk egy esküvőt illetően mindenben a másik kedvére tesz, és belemegy olyasmibe is, amit ő nem igényelne. Sokak számára romantikusan hangzik, hogy „annyira szeretem, hogy már önmagában az boldoggá tesz, hogy ő megkaphatta azt, amire vágyik.” Azért ebben van egy csapdahelyzet, nem?
B.T.: Abszolút. Egy ilyen embertől én mindenképpen megkérdezném, hogy mit gondol, hogyan alakult az ki nála, hogy a saját szükségleteit figyelmen kívül hagyja? Kire volt akkor tekintettel, kit akart megóvni? Ha valakinek nincsenek elvárásai, akkor nem is fognak teljesülni a vágyai. Egy párkapcsolatban egyenrangúságra kell törekedni, aminek része, hogy mindkét fél képes érvényesíteni a jogait és elvárásait.
K.A.: Ezek gyakran már kora gyerekkortól kialakulhatnak. Ilyenkor azért elég nehéz újra szinkronba kerülni valakinek önmagával. Érdemes lenne már a gyerekeket, kamaszokat arra nevelni, hogy önreflexívek legyenek, érezzék, hogy az egyéni szükségleteik fontosak, amiket nem lehet még a másik iránti szeretet, szerelem oltárán sem feláldozni. Persze az is jó lenne, ha a nemek közötti egyenlőség is szóba kerülne.
B.T.: Igen, például úgy, hogy ledöntjük az olyan sztereotípiákat, minthogy egy férfi nem szeret beszélni az érzéseiről, vagy hogy egy nő mindig csak a romantikára vágyik. Ez a valóságban nincs így, és sokakat megnyomorít, hogy meg kell felelniük olyan elvárásoknak, amik hamis ideákon alapulnak.
K.A.: Most az jutott eszembe, hogy mi van, ha valaki számára egy racionális döntés az, hogy inkább belemegy az esküvőbe akkor is, ha már eleve kétségei vannak, mert azt gondolja, majd később szépen, csendben elválik.
B.T.: Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki ennyire cinikus legyen. Ha ilyen tudatos döntéseket lenne képes hozni, akkor szerintem azt is el tudná mondani a másiknak, hogy ő nem érzi ezt a dolgot. Én inkább azt gondolom, minden ilyen esetben sodródik valaki az eseményekkel.
K.A.: Na, de mi van a másik féllel? Nem tudom elképzelni, hogy ő semmit sem sejt. Nem lehet, hogy ugyanúgy hazudik magának, mint a párja?
B.T.: Nyilván ebben az egészben benne van az ő sztorija is, ahogyan a kapcsolat története is. Ezeket a dolgokat sohasem lehet egyetlen konfliktusra redukálni. Szakemberként nekem mindig sokkal könnyebb volt úgy segítenem, ha elfogadtam, hogy a kialakult helyzet mindkét félnek gyötrelem, és sokszor – például a most tárgyalt esetben is – még a környezetük is szenved. Ezzel a kölcsönös szenvedéssel kell dolgozni, és nem azt keresni, hogy ki miben hibás.
K.A.: Igen, azért arról is mindenképpen beszélnünk kell, hogy ez az egész milyen sok embert érint. Az elhagyott fél pedig különösen rettenetesen érezheti magát. Nagyon nehéz lehet az ilyesmit feldolgozni.
B.T.: Ez egy kollektív trauma, amelyben rengeteg veszteség van. Nem csak a saját kapcsolat elvesztése feletti gyászt éli meg az elhagyott fél, hanem a rokonok, barátok előtti szégyent is. Ráadásul ez egy olyan, viszonylag ritkán megtörténő esemény, amelynek a kezelésére nincsenek megfelelő forgatókönyvek. Egy nagy, sokszereplős dráma.
K.A.: Ha valaki kezd belebonyolódni egy ilyen helyzetbe, mit tehet még, hogy legyen kiút?
B.T.: Az önreflexió gyakorlása mellett nem kell megijedni attól, ha valakiben kétségek merülnek fel. Egy kapcsolatot fenntartani kemény munka, az elbizonytalanodás nem jelenti automatikusan azt, hogy nem szereti valaki a másikat eléggé. A kétségeket azonban nem lehet elhallgatni, meg kell osztani a másikkal, és közösen dolgozni a megoldáson. A közös megküzdés erősíteni fogja az egymás iránti elköteleződést. Egy esküvő legyen örömünnep, amit mindkét fél élvez, és amelyben mindkettőjük elvárásai és igényei teljesülnek.
- Minden, amit 20 évesen nem tudtam a szerelemről, de 40 évesen már tudok
- Társfüggő vagy? Így lépj ki az ördögi körből
- A leggyakoribb házasságtípusok
- Létezik ideális életkor a házasságra?
- A pszichológus válaszol: Saját gyerekek az esküvőn
- Hogyan változnak a barátságok esküvő után?
- Ha inspirálódnál az esküvődre, nézz körül Inspirációk rovatunkban, illetve Pinterest és Instagram oldalainkon is!
3 hozzászólás